Fekete hal

Dehogynem, üzentem vissza. Másnap reggel fel is vettem Mátészalkán, s irány Milota, a Szenna-füzesi kőgátak. Csupa zöld volt már minden, rohantunk le a vízhez. És nekihasaltunk, belekortyoltunk, mint az év első kirándulásán mindig, aztán felvertük a sátrat. A bátyám meg a cimborája ezzel be is fejezte az otthonteremtést. Fogták a horgászbotokat, s levonultak a csapógátra. Később én is letelepedtem a kisebbik gátra; ám nemsokára szél támadt, hűvösödni kezdett. Felcihelődtem hát, nekiálltam fát gyűjteni. A télen egy vén, száraz nyárfát kidöntöttek a viharok, annak az ágait tördeltem. Később tüzet raktam, s kiültem a meredek partra. Néztem a Tiszát meg a kősarkantyúkat.
Lassan barnulni kezdett már, egy-két csillag is fent hunyorgott az égen, mikor lent megnyíltak a bokrok, s kilépett a gátra egy csontos, marcona alak. De árnyékban maradt, az arcát csak homályosan láttam. Valamiről halkan beszélgetni kezdtek társaimmal, aztán rágyújtottak, majd egy kis borral is megkínálták. Félmondatokat sodort felém a szél, de nem igazán figyeltem rájuk. Hanem egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a marcona legény felém sandít, s azt kérdi: az ott fent nem Balogh tanár bácsi?
Nagyon régen, még a hetvenes évek derekán itt tanítottam Milotán egy szűk évet, s mi tagadás, ma is jólesik, mikor tanár bácsiznak - akik még egyáltalán emlékeznek rám. Lent, azt a fekete férfit nem ismertem, de szívesen szóba elegyedtem volna vele. Ám mire leértem, elnyelték a bokrok.
Hideg, esős hajnalra ébredtem. A többiek már lent ücsörögtek a vízen, fázósan utánuk indultam. Ám nem tettem meg három lépést, földbe gyökerezett a lábam. A fűben egy hatalmas, majd háromkilós kecsege hevert. Valóságos csoda, mert a Felső-Tiszáról valahová elvándorolt a kecsege. Vagy mégsem...? Csak mi vagyunk ügyetlenek?
Szaladtam le boldogan a hálótársaimhoz, kezdtem, hogy milyen gyönyörű a hal, de csak legyintettek mogorván.
- Az a cigány ember hozta. A zokniért.
- Miféle zokniért?
- Honnan tudjuk mi azt!? Csak annyit mondott, hogy a zokniért.
Fogalmam sem volt róla, miről beszélnek. Estére azért megtelt a szák, nekiláttam a halpucolásnak. Márnák, domolykók voltak mind, mikor kezembe került egy paduc is, vagy, ahogy erre mondják, paluszt. Furcsa egy hal: fekete a belseje...
És ekkor lassan valami derengeni kezdett.
Itt, Milotán láttam először ilyen fekete halat.
Borzasztó rossz november, december volt akkor. Esett meg esett, vastag ködök ülték meg a tájat, és nyakig ért a sár, a latyak. Mire a kicsik az iskolába értek, csurom vizesek lettek. A kályhánál szárítkoztak. De szófogadó gyermekek voltak. Elég volt egy szigorú pillantás, máris a helyükön ültek. Egy nap azonban egyikük szinte odaragadt a kályhához. Lőrinc Karcsi, azt hiszem így hívták, a kis, vékony cigányfiú, vacogva ölelte a kályhát, szeme lázasan csillogott.
- Mi a baj, fiam? - simogattam meg a fejét, és a lábára esett a tekintetem. Rossz gumicsizma volt rajta, folyt belőle a víz. - Húzd le - mondtam neki.
De csak állt lesütött szemmel. Erélyesebben szóltam rá, pironkodva lépett ki belőle. Nem volt rajta zokni. Céklavörös lábbal toporgott, fel nem emelte volna a tekintetét.
Nyeltem egy nagyot, s átléptem a szolgálati lakásunkba. Feleségem már befejezte a tanítást, kezembe adta a legvastagabb zoknimat. Aztán fogott egy törülközőt. Mire visszaértünk, Karcsin már túlment a szégyen, vígan ugrabugrált, de szigorúan a kályha mellett. Akkor szeppent meg, mikor meglátta a zoknit, a törülközőt.
Nem használt egyik sem túl sokat, sajnos. Ágynak dőlt, tüdőgyulladásba esett. De meggyógyult, hál' istennek, és nemsokára megjelent szélesen bazsalyogva. Kezében egy nagy hallal.
- Apám fogta - mondta, és letette a tanári asztalra. - Paluszt.
Akkor nem ismertem még a halat, de azért megpucoltam szépen.
Fekete hártya borította a hasát.
Azóta sok paducot pucoltam már, de ha nem kapom a kecsegét, sose jut eszembe az a zoknis történet. Meg Karcsi... Mert egészen biztosan ő volt ott lent a parton.
Estére lejött hozzánk a faluból néhány régi barát, nyomban faggatni kezdtem őket. Mi lett ebből a Karcsiból, hogyhogy nem hallottam róla huszonöt évig? Csak ingatták értetlenkedve a fejüket: Milotán sosem lakott ilyen nevű ember.
Lőrinc Karcsiról azóta se tudtam meg semmit. Pedig létezik, tudom. Vagy csupán az én emlékezetemben...?