Örök magányra ítélve?

- Az ön családja két lábon járó magyar irodalomtörténet. Molnár Ferenc volt a nagypapája, családjuk tulajdonában és szerkesztésében működött a legendás Válasz című irodalmi hetilap; folytathatnánk hosszan a sort.
- Egyszer leültem emlékiratokat írni. Hosszas munkával eljutottam tízéves koromig. Akkor átolvastam, nem tetszett, s kidobtam az egészet. Nem tudok magamról írni úgy, hogy azzal én is meg legyek elégedve. Két éve tanítványom, Komlós András forgatott velem, illetve rólam egy filmet. Abban minden benne van, amit el akartam volna mondani.
- Azt mondja, magáról nem tud írni, miközben - állítólag - a színészei vagy saját élete részleteit írja bele a tévésorozatokba. Legalábbis a Szomszédok esetében biztosan így volt. Ma az Életképek történetét is igazi szereplőkről mintázza?
- A színészek élete akkor kerül be a filmbe, ha az elengedhetetlen. Amikor Kulka Jánosnak kanyarója volt, akkor a filmben is kanyarót kellett kapnia. Vagy szült valamelyik szereplőm, akkor a filmben is szülnie kellett. Az Életképek konfliktusainak egy része is valós. De nem a színészeim életét játsszuk el. Azt a szívszaggatóan nehéz helyzetet járjuk körül, hogy két tinédzser gyerek megengedi az anyjának vagy az apjának, ha az valamiért elveszíti férjét vagy feleségét, hogy újra szeressen, új társra leljen. Beengednek-e egy új embert az életükbe?
- Ki a minta, ha ez elárulható?
- Valós családokról van szó, de megnevezni, érthető okokból, nem szeretném őket. De átérzem a konfliktusaikat, dilemmáikat: ha valaki elveszíti a párját, az örök egyedüllétre van ítélve? A gyerekek engedik-e neki, hogy engedjen a bezártságból? Nagy kérdések.
- Van személyes élménye is, amitől ennyire átéli a dilemmákat?
- Annyiban igen, hogy én is elvált szülők gyereke voltam, sőt nálunk a nagyszüleim is elváltak. Van honnan meríteni. De azért ne felejtse el, ez egy fikciós tévéfilmsorozat, és nem dokumentumfilm.
- Azért milyen jó, hogy író, rendező lett! Biológusként nehezebb lenne kikertészkednie magából a konfliktusokat. Min múlt a pályamódosítás?
- Nem min, kin. Micsurinon, a szocialista biológia atyján és az egyetemi karon működő klikken. Kertész-biológusnak készültem, méghozzá anyám tudatos nevelésének eredményeképpen. A nővéremet főképp a zene foglalkoztatta, ő énektanárnő lett. Az öcsém sok tehetséget ígért, később történelemmel, irodalommal foglalkozott, ma Londonban él, a BBC-nél lett újságíró. Ilyesmi vonzott volna engem is.
- Az írás?
- Írogattam is, már nyolcévesen. Anyám mégis úgy gondolta tízéves koromban, hogy egy olyan nehezen kikezelt, beszédhibás, egyébként dadogós kisfiú, mint én, legyen inkább távolabb az értelmiségi hivatástól. Elküldött hát az akkor még jó barátnak számító Erdei Ferencék birtokára, ahol három nyarat töltöttem kemény munkával. Bejött anyám számítása, mert megszerettem a fizikai munkát. Dolgoztam az istállóban, hordtam a trágyát, nem kényeskedtem. Később az agráregyetemre kezdtem el járni. Isten se mentett volna meg a diplomától, ha nem vezetik be a Micsurin-féle szocialista biológiát, aminek se füle, se farka nem volt. Ketten tiltakoztak ez ellen, mind a kettőt ki is rúgták: a professzoromat és engem.
- Hálás lehet a televíziózás a rektor úrnak.
- A mezőgazdaságról nem is beszélve.
- Ha jól értem, az istálló mégsem tudta egészen elnyomni a kultúra iránti igényt önben, hiszen énekelt, lapot szerkesztett, sőt kultuszminiszter lett igen fiatalon. Nyilván a családi hagyományok bizonyultak erősebbnek. Nem is volt más a családban, csak irodalmár, művész?
- Ahogy vesszük. A történelem néha beleszól egy család vagy egy ember életébe. A Válasz című családi folyóirat korának és a századnak egyik legszínvonalasabb irodalmi lenyomata volt. Főképp az e köré csoportosuló értelmiségiek voltak anyámék barátai. De az irodalom bizonyos történelmi helyzetekben nem pótolja a krumplit. Anyám, amikor özvegyen maradt, azt mondta, mindenre fel kell készülni. 1942-t írtunk, közeledett a háború is. Elment a szomszédos műstoppolóhoz, s arra kérte, tanítsa meg műstoppolni. Molnár Ferenc lánya műstoppoló lett. És milyen jól jött ez a családnak később, amikor ebből tartott el bennünket!
{p}
- Hogy lett önből kultuszminiszter?
- Sztehlo Gábor intézetébe kerültem 1945-ben, nagyszerű pedagógus is volt, több ezer üldözött gyereket mentett meg a nyilas uralom alatt; aztán megalapította a Gaudiopoliszt, az "Ifjúsági Államot". Itt az ember demokráciát tanult, a közösségi élet, az önkormányzás minden kínját és szépségét. Itt választottak kultuszminiszterré. Négy évet töltöttem ott az életemből. Mint politikailag megbízhatatlant 1950-ben munkaszolgálatra vittek, ugyanis édesapám koncepciós perben börtönben ült. Pár hónap után átkerültem sorkatonának egy műszaki alakulatba. Már a kétéves katonáskodás végén, szerencsémre, az utcán összetalálkoztam Forrai Miklóssal, a nagyszerű muzsikussal, az ő segítségével katonaidőm utolsó két hónapjában a Honvéd együttes kórusában énekelhettem. Évekre ottragadtam, közben kitanultam a karmesterséget, le is vizsgáztam. Képzelje el, hogy az istvántelki járműjavító üzemben egy száz tagú kórus működött, annak lettem a karmestere.
- Így érthető, hogy később, rendező korában balett- és operarendezéseiről beszéltek a legtöbbet.
- Mindig szerettem a zenét, de azért ne túlozzuk el. Hallgattam én könnyűzenét is. "Peches ember ne menjen a jégre" - erre tanultam korcsolyázni a zuglói jégpályán, hatévesen.
- A televízió véletlen baleset volt 1957-ben?
- Addig a Honvéd kórusnál voltam, s szerettem is. Még utazni is tudtunk, hiszen világhírű volt az együttesünk. Például 1956 októberében éppen Kínában voltunk. A forradalom híre felvillanyozta az egész, amúgy ismert társaságot. Többek között Jancsó Miklós is a delegáció tagja volt. Október 25-én Hangcsouban, egy selyemtermelő városban léptünk fel, mikor a japán rádió francia híreiből értesültünk a magyar forradalomról. És később Kantonban a hongkongi rádióból tudtuk meg azt is, hogy a forradalmat leverték. A november 5-én feladott táviratom, hogy akkor hát mi is történt, márciusban érkezett meg. De addigra már itthon voltunk, s láttuk a saját szemünkkel. Engem nyomban ki is rúgtak. Ám 1957-ben szükség volt emberekre a televízióban, amiről nemigen tudtuk, mi az. Az első negyven munkatárs egyike lehettem, s ez tartott megszakítás nélkül 1996-ig.
- Milyen posztra vagy munkára hívták?
- Mindenki mindent csinált benne. Tulajdonképpen nem is értettünk hozzá. Mindegyikünket izgatott az ismeretlen feladat. Később tanultam is hozzá rengeteget. Elvégeztem a színművészeti főiskolán a rendezői szakot, tanultam a BBC tanfolyamán is, és hát a gyakorlat is rengeteg tapasztalatot kínált.
- Ma ír, rendez, tanít, az akkreditációs bizottság tagja. Nem akarnék a korára utalni, már csak azért sem, mert egy húszast bármikor letagadhat. De hogy bírja jó 75 év fölött ezt a tempót?
- Ha nem dolgoznék ennyit, biztosan fájna mindenem. De nem is engedhetem meg magamnak. A tanítás pedig határozottan fiatalít. Sokat kapok a tanítványaimtól. Friss látás- és gondolkodásmódot.
- Könnyen megtalálja a hangot az unokakorúakkal?
- Muszáj, mert nagyon elkeserítene, ha azt hallanám vissza, hogy mit akar itt ez a műemlék! De ilyet szerencsére még nem mondtak.