Sikert hozó nyugalom

- Hat éve született meg A nyugalom című regénye. Milyen fogadtatásra számított?
- Amikor elkészült a regény első változata, és egyben elolvastam, megijedtem a saját szövegemtől. Írás közben az ember soha nem elemezgeti a mondatokat, de utólag ez elkerülhetetlen. És bizony a regényben szereplő anyakép drasztikusan különbözött az enyémtől, mármint a napi szinten megélt anyaképemtől.
- Az olvasók zöme az egyes szám első személy miatt hajlamos összemosni a regény elbeszélőjét a szerzővel...
- Igen, pontosan tudni lehetett előre, hogy így lesz, de ez nem érdekes, úgy is mondhatnám, ez az olvasó problémája: különbséget tenni a világ valósága és az irodalom valósága között. Az én problémám az volt, hogy amit írok, az honnan származik? Annak mi a gyökere? Mert belőlem fakad, ahhoz aligha férhet kétség, függetlenül attól, hogy első vagy harmadik személyben beszéljük el a történetet. És a szembesülés ezzel a kettősséggel elég sokkoló volt.
- Mennyire létfontosságú a közönség véleménye?
- Munka közben egyáltalán nem számít. Utána természetesen fontos, de azért alapvetően személye válogatja. Az ostoba dicséret sokszor irritálóbb az okos kritikánál. És más a szakmai meg más a civil olvasói vélemény is. Az utóbbi néha érzelmileg fontosabb. Például amikor Szárhegyen bemegyek a boltba, és a boltos néni azt mondja, hogy nagyon tetszett a regényem, az nem befolyásolja ugyan a kánont, de felér egy szakmai hozsannával.
- Szárhegy, románul Lazarea (Lázárfalva) ugyanúgy otthona, mint Budapest. Gondolom, nagy szerepet játszott abban is, hogy a tavaly megjelent tárcakötetének A Lázár apokrifek címet adta.
- Természetesen így van, de ugyanennyire fontos a bibliai Lázár is, aki kétszer születik és kétszer hal meg. Visszatérő alak, már A sétában, és valamilyen módon A nyugalomban is megjelenik. De ezeket a visszatérő alakokat, motívumokat, történeteket soha nem lehet egyetlen dologhoz kötni. Minden, ami a szövegben megjelenik, több gyökérrel fűződik a valósághoz.
- Tizenhat évesen jött át édesapjával Marosvásárhelyről Magyarországra 1984-ben. Mondhatjuk ezt második születésnek?
- Az első hat év borzalmas volt, mivel nem mehettem haza. Elénk tették az útlevelet meg az előre gyártott nyilatkozatot, és közölték, hogy ha Bartis elvtárs, mármint apám, aláírja a papírt, hogy lemond a román állampolgárságról, akkor átveheti a hontalan útlevelet. Így jöttünk át Magyarországra. '84-től '86-ig se román, se magyar állampolgár nem voltam, de gyakorlatilag a rendszerváltástól kezdve tudom Pestet is az otthonomnak, nem pedig kényszerlakhelynek érezni. Amikor kitört a forradalom, épp Németországban voltam, és egy napon tudtam meg, hogy gyerekem lesz meg hogy kivégezték a Ceausescu házaspárt. Úgyhogy előbb rohantam haza Pestre, aztán haza Vásárhelyre. Azóta kétlaki életet élek. És bár a gyerekeim pestiek, hála istennek, Erdélyt is az otthonuknak érzik, anélkül, hogy ezt erőltettem volna.
- Több fotókiállítása volt itthon és külföldön. Mit jelent önnek a fényképezés?
- Nagyon régóta párhuzamosan működik a fotográfia és az írás, de sokáig tartott, amíg megtaláltam azt a módját a fényképezésnek, ami valóban az enyém. A fotózásban majdnem mindig van egyfajta kívülállás, sőt agresszió. A sajtófotó például nagyon távol áll tőlem, nem vagyok rá alkalmas. A fotografálás mint aktus zavar, és a nyílt utcán, emberek között nagyon rosszul érzem magam fényképezőgéppel a kezemben. Gyakorlatilag csak műteremben meg Szárhegyen, a kertben fényképezek.