Tévéjegyzet

Nem adok egy csavaros gondolatot három diétás ebédért - szoktam mondani a feleségemnek, csak hogy érzékeltessem vele: ahogy öregszünk, egyre fontosabbnak kellene lennie számunkra a szellemi értékeknek. Hogy Agatha Christie munkássága jelentős szellemi érték-e, annak tárgyalásába most ne menjünk bele. Tény azonban, hogy a krimiirodalom egyedülálló kiválósága ez a hölgy, akinek Cipruskoporsó című munkáját múlt szombaton vetítették az m1 csatornán.
Poirot, a sztárnyomozó tehát megint szimatolt - és itt rögtön álljunk meg! Ez a nőies tulajdonságokkal felruházott különc férfi zseni a maga szakterületén. Mármost tudnunk kell: a lehetségessel beérni kevés a zseninek - csakis a lehetségesnél többel érheti be. Ez a zseni sikerének alapja és titka. Poirot nem is ül fel azoknak a lehetséges megoldásoknak, amelyek könnyűek és magakelletőek - az a mi dolgunk, olvasóké, nézőké. Persze egy idő után rájövünk, bizonyos kézenfekvő gondolatokkal úgy kell bánnunk, mint a méreten aluli halakkal: el kell őket vetnünk örökre; vagy legalábbis hagynunk kell, hadd fejlődjenek.
A Cipruskoporsó klasszikus szerelmi háromszöggel indul, tehát rögtön megjelenik a féltékenység mint indíték a gyilkosságra. (Agatha Christie tudhatott egy s mást erről a gyötrő érzésről, hiszen első férje a valóságban is hűtlen volt hozzá, ami végül váláshoz vezetett.) Szóval, akik nagyon belezúgnak egymásba, azok csak száguldoznak a szerelem piros sportkocsiján, de nekik is tisztában kell lenniük azzal, hogy a féltékenység veszélyes döccenő, állandóan fenyeget. Egyeseknél a féltékenység letehetetlen szolgálat, nagyra nőtt kerékugrató az őrület kapujában. Így azután könnyen érhet baleset bárkit, rendesen megsérülhetünk. Egy jó krimiben persze az efféle baleset gyilkosság formájában jelenik meg.
Amivel még bonyolítható bármely detektíves, halálos alaptörténet, az nem más, mint a kapzsiság. Lenyúlni, megszerezni a pénzt, a vagyont bármi áron. A múlt szombati sztoriban is feltűnt egy alakoskodó, képmutató, szemfényvesztő álnagynéni - egy farizeus -, akinek pontosan ez volt a célja. (A farizeus eredendő és megfellebbezhetetlen része a rossznak, megnyilvánulási módja a színlelés.) A Cipruskoporsó farizeusa komplikált személyiség, a legjobban eltalált alak.
Ami a legkevésbé tetszik a Poirot-filmekben, az a szereplők kinézete. Nem értem, miért kell mindig mindenkinek kisminkeltnek, lenyaltnak lennie. Kissé taszítanak a vámpírsápadt angol dámák, akiknek, ha véletlenül mégis rátesznek egy kis élénk színt az arcukra, az olyasféle rózsaszín lesz, mint a fosós gyerek feneke. Ráadásul majdnem minden nőnek hosszú a nyaka. (Valóságos bakóöröm lett volna a középkorban egy-egy ilyen nyak.) Egyébiránt az életben is azt látjuk, hogy az agyonsminkelt, felcicomázott nő rokonságot mutat a tükrökkel nagyított szobával. Hiszen igazából sem a nő, sem a szoba nem ér többet a feljavítás előtti állapotukhoz képest. Más kérdés, hogy az életben mégiscsak szeretjük, ha nő és szoba ily módon csalja magát, és szeretünk általuk megcsalatva lenni.
Csak hát mégis más a film, és más az élet.