Génkulcs a szívóssághoz

Korábban az a fölfogás uralkodott, hogy az öregedés ugyanolyan, genetikailag programozott része az emberi szervezet fejlődésének, mint a gyermek- és ifjúkori érés, növekedés. Ma már kevésbé osztják ezt a kutatók, sokkal inkább úgy tartják, hogy az öregedés csak az idő múlásával járó kimerülése a szervezetnek. Ha pedig ezt a kimerülési (lemerülési) időszakot ki tudjuk tolni, azzal nyilvánvalóan meghosszabbodik az élet. Erre nézve a tudósok a szervezetet ért stresszhatások közül a táplálék megvonásával érték el a legmeggyőzőbb eredményt. Ha a kísérleti állatoknak az átlagosnak mondott, normálisnak elfogadott napi élelemadag harmadát adták, válaszul az élettartam meghosszabbodását figyelhették meg náluk, amelyhez nemegyszer még az öregedéssel járó betegségek elmaradása is társult. Ebből adódott a kérdés, hogy a kalória korlátozása hogyan hat arra a bizonyos génre (amelyet egyébként Sir2 néven azonosítottak). Élesztőgombák kísérletbe vonásával egyértelműen kiderült, hogy a napi élelemadag csökkentése olyan folyamatokat indít el a sejtekben, amelyek következtében megnő a gén aktivitása.
Nagy kérdés, hogyan nyilvánulna meg mindez az ember esetében? Igaz, hogy a napi tápanyag mennyiségének csökkentése (a diéta) fölgyorsítja az anyagcserét. (További kérdés, hogy milyen mértékben, meddig és milyen áron?) Ámde az olyan mértékű diéta, ami az élettartam igazán jelentős mértékű (mondjuk, ötvenszázalékos) növeléséhez lenne szükséges, lesoványítaná ugyan az embert, de ez  fizikai gyengeséggel, elégedetlenséggel, boldogtalansággal és nagy valószínűséggel a szexuális vágyak kihunyásával párosulna.
És itt lehetne nagy szerepe a génmódosításnak: általa az emberek a diétázás kellemetlen mellékhatásai nélkül is élvezhetnék az éhezéssel járó élethosszabbodás előnyét.