Tévéjegyzet

Disznó keresi olyan erős ösztönnel a szarvasgombát, amilyen szenvedéllyel én az igazi élményeket ígérő ételt vadászom. Kezdetben azt hittem, segíteni fog nekem a televízió az efféle ételcserkészésben, elvégre nem tudjuk úgy végigpörgetni a csatornákat, hogy egy-két főzőcskeműsorba bele ne akadnánk. Lássuk csak, mi az állandó kínálat!
M1: Mit főzzünk ma? TV2: Stahl konyhája. RTL Klub: Receptklub. ATV: Laci bácsi konyhája. TvPaprika: ez pedig az a csatorna, ahol éjjel-nappal mozog valaki kezében a főzőkanál. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy bármelyik reggeli vagy dél körüli show-jellegű, beszélgetős műsorban ránk törhet valamelyik színész a lecsójával, valamelyik közszereplő a káposztás cvekedlijével, netán egy erőszakos egészségmegőrzőt kell elszenvednünk, aki éppen a tökös-mákos rétesét viszi a mennybe. Hát, valahogy ez nekem nem tetszik.
Mi bajom tehát a tévés főzőcskével, a ránk tukmált bőségen - pontosabban: a csömörön - kívül? Az, hogy ezek a műsorok nincsenek jól megcsinálva. Nincs érzékeltetve bennük az étel elfogyasztásában rejlő testi élmény, és kiváltképpen nem leljük nyomát annak a szellemi értéknek - hogy ne mondjam: filozófiának -, amely nélkül az evés nem sokkal több a puszta anyagbevitelnél. Mert az étel előállítása - legyen az bármilyen mesteri módon, sőt akár igazi szakácsszívvel kivitelezve - önmagában véve csak egy technikai, technológiai feladatsor végrehajtása. A lényeg utána jön.
Emlékezzünk csak a színészkirály Latinovits Zoltánra, ahogyan a Szindbád című filmben magába fogadta a húslevest. Rögtön láttuk, hogy vérré válik benne. Nem csak a húslevesről tudtuk meg, hogy micsoda, de az élet misztériumáról is megtudtunk valamit.
Hát ilyesmit kellene művelni ezekben a műsorokban: szakácskodás után odaültetni valakit, aki zsenije az étkezésnek. Aki, még mielőtt hozzálátna a falatokhoz, észreveszi a testes vörösbor bársonyos feltapadását a pohárbelsőn; aki tisztában van vele, hogy bizonyos ételek érdemeit a legmagasabb rendű nyelvi mérce szerinti kifejezőeszközökkel sem vagyunk képesek igazán méltatni, csak élveteg nyeléssel, finom ajakcsücsörítéssel vagy ahogyan megtöröljük a szánkat.
Ha majd egyben lesz étel-előállítás és ételélvezet, én majd akkor fogom nézni ezeket az adásokat. Mert most még úgy érzem, mintha szerveskémia-órán ülnék középiskolás koromban: nézem, ahogy a tanár (a szakács) egy-két anyagot egymással reagáltat, majd hevítéssel, melegítéssel katalizálja a folyamatot. Így azután nem marad más, mint hogy a lényegről otthon okoskodjam a feleségemnek. Ilyeneket szoktam neki mondani: "A jó asszonynak tudnia kell, milyen egy nyálindítóan izgató faroktő az opálos kocsonyában."
És persze el-elmerengek egy-egy régi jó vacsorán, amelynek már nincs különösebb fontossága, de örökre kedves marad, mint egy ifjúkoromban imádott nő ajkának ízemléke.