Tévéjegyzet

Olvastam egy felmérést: a nők 44 százaléka állította, hogy van igaz barátnője, a férfiaknak pedig ennek is kevesebb, mint a fele, 18 százaléka mondta, hogy van igaz barátja. A kérdés arra vonatkozott, játszik-e szerepet az életében olyan ember, akit érdek és hátsó gondolat nélkül, őszintén, elkötelezetten szeret, akiben feltétel nélkül megbízik, aki előtt megnyílik, akitől elviseli a kritikát, aki soha nem hagyja cserben, akinek fontos a társasága, a véleménye - és mindez persze kölcsönös. Sokallom a nők 44 százalékos igenlő válaszát, még annak tudatában is, hogy a férfiaknál könnyebben kötnek ismeretséget, barátságot. Elég hozzá, ha egy a fodrászuk, egy óvodába járnak a gyerekek, ha egy kórteremben fekszenek - hamar szót értenek, sokat nevetnek együtt, szempillantás alatt egészen intim titkaikat is kicserélik. Ez azonban nem több annál, mint amit a férfiak havernak, cimborának neveznek. Az ilyen barátnők (haverok, cimborák) egy-egy életszakaszunkban felbukkannak, néhány évig kísérnek utunkon, aztán valahogy eltűnnek. Egyszer, talán évtizedek múltán összefutunk velük az utcán, s csak kínosan mosolygunk, mert nemigen tudunk mit mondani egymásnak...
Vannak aztán rendkívüli esetek, különleges találkozások. Egy csodálatos barátság megható, megrendítő és felemelő történetét láthattuk legutóbb a TV2 Napló című műsorában, természetesen Vujity Trtko feldolgozásában: ezt a riportert valahogy megtalálják a szép embermesék.
A két nagyszerű sportember, egy magyar és egy német férfi barátsága tragédiával indult, 1979. március 30-án. A tatabányai kézilabdázó évek óta nagy tisztelettel nézett fel példaképére, a világbajnok német Joachim Deckarmre. Azon a napon világkupa-visszavágót játszott a dortmundi és a tatabányai csapat. Deckarm a sportág legnagyobbjának számított, hazájában olyan rajongás övezte, mint, mondjuk, Beckenbauert. Pánovics Lajos számára megtiszteltetés volt, hogy ő foghatta a sztárok sztárját. És eljött a pillanat, amely megváltoztatta mindkettejük életét. Egy akcióban összeütközött a két kézilabdázó, és Lajos szemöldökcsontja beleszaladt Joachim halántékába. A tévéközvetítés archív felvételén látjuk, amint a kétméteres fiú fadarabként vágódott el, s többé nem kelt fel; a nézőtér felhördült, "Gyilkos!"-t kiáltottak a németek...
Pánovics Lajos többé nem tudott másra gondolni, mint Joachimra. Beszerzett német lapokat, szorongva, boldogtalanul olvasta a róla szóló híreket, s elsírta magát örömében, amikor értesült: a fiú felébredt a kómából. Lajos közben megtanult németül, és levélben esdekelt bocsánatért. És nemsokára megérkezett a - diktálásra írt - válasz (de Joachim ákom-bákom aláírásával): dehogy haragszom rád! Jöttek-mentek a levelek, számos személyes találkozás született, s mindkettejük életében meghatározóvá vált ez a kapcsolat. Ma, 26 év után egybehangzóan állítják egymásról: ő a legjobb barátom. Mondja ezt egy barázdált arcú, kicsit megtört, középkorú magyar férfi, s mondja ezt egy ma is korlátozott képességű, botladozó, nehezen beszélő, alig látó, de csodálatos lelkierővel, megható derűvel bíró magas, szőke német. S mindketten gazdagnak érzik magukat.