Anyanyelvi őrjárat

Tréfás hangú, kedves levelet kaptam néhány hete Kapitány Mária hajdúbagosi olvasónktól. Nem is állom meg, hogy ne idézzek belőle egy-két mondatot, amely egyúttal kérdés is. Íme! "Drága elhunyt apám Szabolcsból származott. Ő, ha mérges volt, mindig azt mondta: "kapsz egy pofot". Anyám ellenben, aki debreceni volt, ehelyett egyszerűen pofon vágott. Én pedig ezek után nem tudom, melyik helyes: pofon váglak, vagy pofán váglak, vagy kapsz egy pofot. És egészében véve: mi az a pof?
Köszönöm az érdekes kérdést! Ezáltal ismét alkalmunk nyílik arra, hogy legalább egy-két pillantást vethessünk elődeink, felmenőink nyelvhasználatára. Mindenekelőtt azonban válaszolok arra a kérdésére, amelyet cikkem címébe is kivetítettem: mi az a pof? Kétségtelenül ritka, illetve bizalmas-népies hangulatú szó, de hangalakja azért elég jól eligazít bennünket, értelmező szótárunkban pedig szerepel is a szó, mégpedig 'pofon' értelemben. Igaz, hogy ma ez inkább csak nyelvjárási szinten él - nem véletlenül utalt levélírónk is szabolcsi édesapjára -, de másfél évszázaddal ezelőtt még a szépirodalomban is gyakran felbukkanó szónak számított, a poflé-vel és a pofleves-sel együtt, amely ugyanazt jelentette, mint ma a nyakleves. Ma azt mondjuk: birokra keltek egymással a küzdő felek, de a XIX. század első felében ezt nemegyszer így fejezték ki: pofra keltek. Szavaim igazolásául hadd idézzek legalább néhány sort Berzsenyi Dánielnek egy 1815-ből származó verséből, amelyben a költő korának tudósait jellemezte, többek között imigyen:

"Van, aki mint egy szemtelen kofa
Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,
S az átmenők közt majd ezt, majd amazt
Betyár gunyokkal megtámadni kész,
És a becsület úgy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel."

A pof hátterében valójában pofa szavunk áll, amely elsősorban (emlős)állat fejének a száj körüli részét jelenti - ideértve az emberi arcot is, de akkor sajátos, például durva, bizalmas, tréfás hangulat, íz tapad hozzá -, s ezenkívül még további három-négy értelemben is használatos. Ez a szó egy rendkívül gazdag, szerteágazó hangutánzó-hangfestő szócsaládnak a tagja, 'puffanó, pukkanó hangokat ad' jelentésű pufog, továbbá puffad, puffan, puffaszt, piff-puff, pöfeteg, pöfög, pufók, püffed, püföl, még tovább szélesítve a kört pedig puha, páhol, csihi-puhi, pohos, puhatol s még jó néhány más szavunkkal együtt.
Mivel a pofa szó már több mint félezer éves, azt gondolhatnánk, hogy az arcul verés jelölésére a pofán vág, üt s a pofáz, megpofáz logikusabbak s jobbak a pofon vág-, csap-, megpofoz-féléknél. Vannak is ilyen adatok szép számmal. Íme, egy idézet Pázmány Péter egyik prédikációjából, 1636-ból: "Azért a királyt arcul csapni mérték nélkül gonoszabb, hogysem egy béres legényt pofázni." Itt a pofáz-nak nyilvánvalóan 'megpofoz' értelme van. Csakhogy időközben végbement nyelvünkben egy olyan sajátos jelentéselkülönülés, amelynek nyomán ma a pofázik elsősorban azt jelenti: 'felesel', illetve 'felelőtlenül beszél', a verésre, arcul ütésre pedig a pofoz, pofon üt, pofon vág, megpofoz stb. formák szolgálnak.
Ebből pedig az következik, hogy bár a pofán vág változat sem hibás, a természetesebb ma mégis ez: pofon vág. Persze még jobb, ha erről is csak beszélünk, ám a valóságban nem csattan el semmiféle pofon.