Tévéjegyzet

Ilyenkor, nyár közepén azt szokták gondolni a műsorszerkesztők, hogy mindenki nyaral, bolond lenne tévét nézni. Hogy ez mennyire nincs így, azt bizonyítják a statisztikák: a lakosságnak a nagyobbik fele nem megy nyaralni, és aki megy, az sem két hónapra. Magam azon szoktam bosszankodni, hogy ezerszer agyoncsócsált filmeket zúdítanak ilyenkor a nyakunkba: félő, hogy mire szeptemberben becsöngetnek, addigra Schwarzenegger-Bud Spencer-Columbo-Derrick-mérgezésben múlunk ki mindnyájan.
Szó se róla, az idén sincs hiányunk ilyenekben, ismétlés ismétlés hátán. Ha szerencsénk van, akkor néha jobbfajta filmet is megismételnek, olyat, amelyet most pótolhatunk, ha előszörre kihagytuk, de akár másodszor is megnézhetünk. Ilyen volt múlt héten például az amerikai Túszharc vagy a francia Huszár a tetőn. A történelmi filmek kedvelőinek igazi csemege jutott: a Trockij meggyilkolása című olasz-francia munka, amely ismét bebizonyította, hogy a legkiagyaltabb horror sem ér fel a történelemmel. Bizonyos mértékben történelmi filmnek számít a fordulatos, színvonalas, kétrészes, Lelkem fénysugara című olasz-francia-spanyol film is. Remélem, az este 9 órai, MTV2-es vetítés azt jelenti, hogy hamarosan lejátsszák majd az MTV1-en is, mert érdemes megnézni.
Mindenkinek vannak kedvenc filmjei, amelyeket sokszor látott már, szinte kockáról kockára tudja, mi következik, s mégis újra meg újra bele tud feledkezni. Nekem ilyen például a Hair vagy a Keresztapa, amelyek ugyan különböző érzelmeket váltanak ki belőlem, de sztorijukat és kivitelezésüket egyaránt tökéletesnek találom. Mivel mindkettőt gyakran adják, mindig elhatározom, hogy csak belepillantok, de aztán általában ottragadok, mert biztosan találok valami újat bennük, vagy más hangsúlyt kapnak a jól ismert motívumok. S persze mindenki emlékezetében megőrződnek olyan filmek, amelyek gyermek- vagy ifjúkorában elsöprő élményt adtak, és azóta is viszonyítási alapnak számítanak. Aztán hosszú évek múlva szembesülni velük nem mindig szerencsés. Mert amit az ember, mondjuk, kamaszlány korában romantikus, fennkölt gyönyörűségnek érzett, az harminc év múlva esetleg kicsit lapos, kicsit uncsi semmiségnek tűnik, amelyet végigásítoz - így jártam én például az Egy férfi és egy nő című francia filmmel.
Ezért aztán kissé félve telepedtem le a Hét mesterlövészhez, amelyet ugyan nem láttam már vagy harminc éve, azelőtt azonban vagy ötször. Ez az imádni való film akkoriban megtestesítette szememben mindazt, amit Amerikában jónak és nemesnek véltem, s a legszebb emberi értékeket emelte piedesztálra, amilyen például: barátság, szolidaritás, hűség, önzetlenség, önfeláldozás, bátorság... Ma már másképp gondolkodom Amerikáról, filmművészetről, s értékrendemben sem feltétlenül az előbbiek állnak legelöl. De azért megnéztem a Hét mesterlövészt. És megtörtént velem a csoda: ez a film ma is varázslatos, s ha meg is öregedett kissé, hát csak úgy, mint egy szép régi mese vagy egy lenyűgöző óváros. S még mondja valaki, hogy nem jó a nyári műsorrend!