Elvesztett csata

Ücsörögtünk a teraszon. Néztük a zöld ruhába öltözött természetet, hallgattuk a madarak énekét, fürkésztük a bizalommal teli jövőt. Hát hogyne lett volna bizalommal teli a sok-sok szenvedés után beköszöntő idő; a poklok poklából megtérve csak jobbat remél a gyógyíthatatlan beteg is.
"Nézd, milyen szép ez a tulipánfa - mutatott az előttünk viruló csodás növényre -, az idén virágzik először."
És őneki utoljára... Erre azonban nem gondoltunk. Biztattam, minden jóra fordul, a kikelet száműzi a bajt. Hiszen már kinn ülhet a teraszon, nemsokára a járás is könnyebb lesz, aztán teljesen felépül, és mehet játszani a színházba. Ezt akarta. Megsúgta, ez tartotta életben.
Sokáig persze nem bambulhattunk a szabadban. Segítség nélkül nem tudott bemenni a lakásba. Átkaroltam, irányítgattam. Minden lépés ajándék volt; de aztán erősebb fogás kellett, majd még erősebb. Most a saját ereje is elfogyott.
Pedig mindig erős ember volt. Akaratát, szívósságát, hitét vidékről hozta, szüleitől örökölte, amint szerénységét, derűjét is. Népszerűsége és sikere abban rejlett, hogy megmaradt egyszerű embernek. Amikor először találkoztunk, megszorította a kezem, azonnal cimborává fogadott, olyan barátságosan beszélt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Azután többször felkerestem, betegsége előtt és betegsége után is. Amikor már nehezebben ment az emlékezés, akkor is tartotta magát; pillanatnyi rövidzárlat mindenkinél előfordul - erre gondoltam, nem pedig arra, hogy egyre nagyobb a baj. Huncut mosolya, nevető szemei megerősítették: nincs az a csata, amit neki el kellene vesztenie. Tenkes kapitányának?!
"Féld az Istent!" - mondogatták neki gyerekkorában. Ő meg fellázadt: "Minek féljek attól, akit szeretek?" Nem azért szólította a világra a Teremtő, hogy rettegjen tőle, hanem azért, mert feladatot szánt neki. Gyönyörű feladatot: a színészetet. Remek szerepeket színpadon és filmen egyaránt. Ezért pedig csak hála jár. Az sem mindenkinek adatik meg, hogy nagy fájdalmakat nem kellett átélnie betegsége során.
Őrzöm találkozásaink emlékét. Most magam előtt látom a tulipánfa virágát, hallom a madarak énekét. Büszke vagyok rá, hogy ez a nagyszerű ember, Zenthe Ferenc a bizalmába fogadott. A Nemzet Színészeiről szóló albumba szánt hosszabb beszélgetésünk ajánlásául Arany János sorait hívta segítségül: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben!"

*

Azt mondják barátai, kollégái, hogy nálánál kedvesebb, megértőbb, szeretőbb embert nem ismertek. Miközben ebben az őrjöngő világban mi mindannyian csak azt keressük, hogy mi az, ami szétválaszt bennünket, ő folytonosan csak azt nézte, mi az, ami összeköt.
A szeretet követe volt.
És most bajban vagyunk. A szeretet, amely valahogy mégiscsak egyensúlyban tartja ezt a megbomlott földgolyót, halálával az igazak egyikét vesztette el. A mérleg megbillent, a Rossznak jó napja ez.
Mi mást tehetünk hát - reméljük Pál apostol szavait:

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,
Nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak,
Örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
S a szeretet nem szűnik meg sohasem.