Tévéjegyzet

Aki nem éli meg a valóságot a maga zamataiban, hanem csak olvas róla, az életélmény nélkül marad, akár a tojásba fúlt csirke.
Két élményhiányos fiatalember - egy férfi és egy nő - kölcsönös vonzalmáról, félreértéseiről, végül egymásra találásáról szólt a Lángoló szív című film, amelyet vasárnap este láthattunk az m2 csatornán. Egy fogyasztható limonádét kaptunk főműsoridőben a kegyetlen hőségben a szerkesztők jóvoltából. Persze összeráncolt szemmel, neheztelően elmondhatnám: tele volt a film ömlengéssel, giccsel, közhellyel, túljátszással. Ám ha a maga helyén, a maga kategóriájában nézem, be kell vallanom: ez tényleg elviselhető, emészthető, legyűrhető valami volt.
Nemrégiben éppen egy magyar tudós bizonyította be: ha a pók zsákmányállatát átitatják droggal, a pók hamarosan hibát hibára halmozva szövi meg hálóját, következésképpen beszűkíti az életterét. Bizony az ember sem tudja megalkotni a neki legmegfelelőbb életszövedéket, ha folyamatosan kábítja magát valamivel. Nem tagadom, az egy kicsit fájt, hogy a Lángoló szív kitalálói éppen az olvasásban találták meg ezt a bizonyos bódító drogot, amely eltántorít a valóságtól, és megnehezíti, félrecsúszottá teszi az életünket. De hát mit lehet tenni? A limonádé attól limonádé, hogy úgysincs szinte semmilyen hatása az emberre, magyarán: ez a film aligha fogja lebeszélni az olvasásról a jó népet.
A Lángoló szívet rögtön követte az m2-n egy olasz "művészi alkotás", az Anyám mosolya. Ez megfeküdte a gyomromat. Olyan sok volt benne a nehéz - pontosabban a túlbonyolított - gondolat, hogy emészthetetlenné vált az egész. Egy művész férfi édesanyját szentté akarják avatni, ám a férfi nem hisz Istenben, ezért ahol tud, keresztbe tesz, nehogy véletlenül sikerüljön a kanonizáció. A szentté avatandó anya nem akárhogy halt meg: a másik fia ölte meg azért, mert az anya folyton mosolygott, és arra kérte a majdani gyilkost, hogy ne káromolja az Istent.
Hát, nem tudom, én semmiképp sem nevezném az efféle agyalmányokat művészfilmnek. Ráadásul még meg is fejelik a sztorit azzal, hogy a hitetlen fiú éppen egy hittantanárnőbe lesz szerelmes, akivel még aznap szeretkezik egy jót. (Na, innentől kezdve tessék engem békén hagyni, mert agyvérzést kapok, és felborulok, mint a tekebábu.)
Egy ilyen Anyám mosolya után lehet rettenetesen megutálni a művészkedést, az értelmiségi köldöknézést, a zavaros gondolatokat. Akkor már százszor inkább a limonádé - az buta, de világos.
Egy ilyen Anyám mosolya annyira lejáratja a valódi művészetet, a gondolkodást, hogy átmenetileg biztosan elidegenedünk a művészettől is meg a gondolkodástól is.
Egy ilyen Anyám mosolya után merül fel az emberben az igény az egyszerű, együgyű élet iránt - az átgondolatlanságtól boldog élet iránt. Mert lehet, hogy tényleg nem nagyon kell más a boldogsághoz, mint hogy az asztalon szalonna és sonka legyen, a fotelben pedig egy szappanoperákon pityergő, kalóriában gazdag asszony.