Találkozás

Mindennek az üdülési csekk az oka! Amit felesége az őszi utószezonra tartogatott mondván: akkor már nincs tülekedés sehol, a vénasszonyok nyara arra jó, hogy kedvezményes áron kipihenhessék a nyári kánikula fáradalmait. Ó! A nyavalya törje ki! - dühöngött Lajos. Mintha a fél ország hasonló módon okoskodna, mert egymást tiporják az emberek, bármerre néz, csupa ismerős pofát lát mindenütt, a felesége is folyton a nyakában liheg, perc nyugta nincs tőle, csak a mély vízbe nem mer utána menni, őnagysága ugyanis sohasem tanult meg úszni. Borzasztó! Ebben a gyógyvizes fürdőben sosem volt tumultus, most viszont még a levegőért is sorba kell állni.
- Vegyünk tejfölös lángost! - nyekeregte az asszony.
- Nem! - mordult fel Lajos. - Állítólag fogyókúrázol, a lángos meg csöpög a zsírtól. Egy tapodtat sem mozdulok. Ha hízni akarsz, eridj egyedül!
A neje persze erőszakos volt, mint mindig. Lajos végül keserves nyögéssel kikászálódott a nyugágyból, felragadva bontott sörét is, nehogy hűlt helyét találja, mire visszaérnek. Még tíz métert se tettek meg a büfé felé, amikor...
- Lajoska! - visított fel kitörő örömmel velük szemben egy fiatal nő. Egy egészen fiatal, magas és karcsú nő divatosra szabdalt frizurával, vörös hajában szalmaszín tincsekkel, aprócska sortban, fején hatalmas fehér kalap, fél arcát eltakarta a napszemüveg. - Nini! Hát maga itt? Mindjárt leesik a hó, mégis most nyaral? Nincsenek rendben az ízületei?
- Csókolom a kezeit... - motyogta Lajos bizonytalanul, és nézte, nézte a nőt a sortban és fehér kalapban, s hirtelen égő fájdalmat nyilallt a csípőjébe. - Én igazán nem is tudom, mikor voltam olyan szerencsés, hogy magácskával ugye...
A fehér kalapos nő egészen melírozott vörös haja tövéig elvörösödött a méregtől, a feleség pedig, akire a nő rá se nézett, gyanakodva lecövekelt, és kérdőn Lajosra meresztette a tekintetét.
- Na de Lajoska! - sipította a nő halálos sértődöttséggel a hangjában. - Hát nem ismer meg? Nem ismer meg ENGEM?!
- Jaj, dehogynem! - krákogta levegő után kapkodva Lajos, és bűnbánólag verni kezdte a fejét, ami úgy kongott, mint a rumbatök. - Hogy micsoda tökfej vagyok! Hát persze, hogy tudom, de hallatlan ez a nyüzsgés, kész téboly, ami itt van, bocsásson meg, hogy az előbb még... De... izé... annyira meg tetszett változni... izé... annyira kivirult... ugye a jó levegő, a pihenés, meg minden...
- Na, sumákolhat már maga nekem! - igazított a nő lenézően, kacér mosollyal, hatalmas kalapján, miközben végigmérte a férfi mellett álló asszonyt is, tetőtől talpig, talptól tetőig olyan pillantással, ahogyan csak a nők képesek "felbecsmérelni" egymást. - Szégyellje magát, Lajoska! Hát nem emlékszik, amikor...
- Nem! - vágott közbe Lajos hadarva. - Mikor tetszett jönni? Tegnap még nem láttam a szálloda környékén sem.
- Idejárok szinte minden délután. És miért lennék szállodában, amikor itt lakom? Tudja azt maga nagyon jól!
- Hogyne, hogyne... De nem emlékeztem pontosan... - törölte meg kézfejével gyöngyöző homlokát Lajos. - És ha szabad kérdeznem, egyedül vagy a kedves mamával?
- Ugyan Lajos! Hiszen a mama már nem él!
- Úgy? Hát meghalt szegény? Részvétem... - morogta Lajos szemlesütve.
- Tíz éve már, maga szörnyű ember! - biggyesztette le duzzadt száját a nő gúnyosan. - És legközelebb a papa miatt kondoleáljon - mondta malíciával -, ő ugyanis már kicsiny gyerekkoromban elhalálozott. Hát, a viszontlátásra, Lajoska!
- Csókolom a kezeit... - nyögte Lajos, és kivételesen úgy karolt bele felesége párnás karjába, mint valami mentőövbe.
- Menjünk akkor, anyukám, azért a lángosért...
- Én ugyan nem! - tépte ki magát az asszony, és metsző hangon közölte: - Már elment tőle az étvágyam, és nem óhajtok találkozni újabb általad "megunt pofákkal".