Alkalmi vétel

Vasárnap délelőtt volt, társasházunk udvarán babráltam valamit a kocsim mellett, amikor egy öreg Opel állt be mellém. Nagy bajuszú, nagy kalapú ember szállt ki belőle. Egy fiatal "Gábor cigány".
Sosem találkoztunk, de mosolyogva fogunk kezet. Szeretem a Gábor cigányokat, főleg az 1990-es marosvásárhelyi összecsapás óta. A legenda szerint ők, a Nyárád menti cigányok - arrafelé szinte mindőjük neve Gábor - segítették ki a bajból a békésen tüntető magyarokat, amikor leitatott románok hordái támadtak rájuk.
- Mit csinál, főnök? - kérdezte.
- Pakolászom - feleltem. - Estére horgászni megyek.
- Az jó dolog - húzódott széles mosolyra az arca. - Otthon, a Nyárádban én is szeretem. És jó horgászkése van-e?
- Dehogy van - legyintettem. - Bot az mind, nem kés.
- Ó, mutatok én neked, főnök! A szomszéd utcában Juhász főorvos is ilyet vett tőlem. Hármat!
A kocsijához ugrott, egy kisebb bőröndöt vett elő. Kinyitotta. Tele volt késsel. Mindenféle - kicsi, nagy, keskeny, széles - késsel.
- Solingeni - mutatott rájuk. - Nem hiszed?! - vett ki egy fűrészfogút, és nekiesett vele a kocsim öntöttvas vonóhorgának.
- Megőrültél? - kiáltottam rá. - Tönkreteszed azt a drága kést!
De akkor már szabályos vájatot vágott a vasba. És a késnek nem volt semmi baja.
- Na, elhiszed most már, főnök? - nézte elégedetten a pengét. - Neked odaadom az egészet negyvenezerért.
- Nem kell - mondtam.
- Nem baj. Akkor mutatok neked mást - és kivett egy még nagyobb bőröndöt. Egy csodás evőeszközkészletet.
- Nyolcvanezer - mondta. - De neked odaadom negyvenért... Na jó, harmincötért! Ez is sok...?! A sírba akarsz te vinni engem, főnök? Hát ez német, nem kínai!
Itt meginogtam egy kicsit, és ő azonnal lecsapott.
- Húszezer... De ha így se kell, én nem jövök többet ebbe a városba.
Tíz éve elszalasztottam már egy gyönyörű ezüstszerű "ekcájg"-ot - azóta is hallgatom otthon -, de ezt most nem fogom. Lehívom az asszonyt, döntsön ő. Le is jön, látom, tetszik neki, de bizalmatlan. Fordulna vissza, mikor Gábor megfogja a vállát.
- Nagyságos asszony! Most mutatok magának valamit, el fog tőle ájulni - és kivesz egy újabb hatalmas dobozt az autóból. Az iménti kések egyikével felhasítja s diadalittasan a magasba emel egy csillogó, mindenféle rejtélyes műszerekkel felszerelt fazekat. - Ezt fogd meg! - nyomja a kezembe a dögnehéz edényt. - Zepter. Hallottál már a Zepter edényekről?
- Valami dereng - mondom; de már az asszony kezében is ott csillog egy lábas. Gábor árcédulát lobogtat: 1450 euró.
- Négyszázezer forint, főnök! De nektek odaadom százért. Ne sokalld, ez örök élet.
Ha tényleg Zepter, akkor ez az ember bolond... Tétovázunk. De nincs időnk gondolkodni.
- Ne mondjátok, hogy gazember vagyok... Ötvenezer! És adok egy kést is ajándékba.
- Húsz - makacsolom meg magam.
Kétségbeesetten vágja földhöz a kalapját, majd szomorúan rámnéz. - Huszonöt - mondja.
- De nem lesz ebből baj? - óvatoskodom. - Ha kiderül, hogy orgazda vagyok?
- Ugyan - legyint. - Az imént adtam el a Juhász főorvos úrnak is kettőt.
Megegyeztünk mi is. Sőt, vittük az eszcájgot is. Igaz, nagy bűntudattal gondoltunk a hónap utoljára - de kaptunk ráadásként három kést is meg egy ollót. Csak használati utasítást nem kaptunk az edényekhez. Sebaj, hívjuk a háztartási szerelőnket. Csak vakarja a fejét szegény. Ő még ilyen edényeket nem látott... Lehet, hogy hamisítvány. Na, szépen vagyunk, hümmögök, amikor kezembe akad másnap egy újság. Miskolcon a rendőrök három férfit állítottak elő, rézgyűrűket árultak aranyként. A mellékletben három elmosódott fénykép - az egyik tisztára a mi Gáborunk! Elmorzsolok egy halk szitkot, a szekrény hátuljába dugom a "Zepter"-t, és mérgemben nekiállok sárgarépát - vagy ahogy ők mondják ott, a Nyárád mentén: murkot - pucolni.
Az új kések egyikével kaparom a répát, mikor egy aprócskát megcsúszik a penge... Nyomban kibuggyan a vérem. Pálinkát öntök rá, zsebkendővel leszorítom, aztán alaposan szemügyre veszem a pengét. Semmi különös, csupán a tövében valami alig látható bélyeg. Fogom a nagyítót - s lassan felderül a képem. Mert a pengébe vésett ábrán egy nevető szakács, a feje fölött a márka-, alul meg a városnév: "Solingen."
Szóval, kedves Gáborunk, bocsánat! De a használati utasítást azért hozhatnád. Mert anélkül a Zepterünk fabatkát sem ér.