Anyanyelvi őrjárat

Mivel csaknem két hónap telt el már azóta, hogy egyetlen cikkben, egyszerre  több levélírónak is válaszoltam, jócskán felgyülemlettek íróasztalomon az olyan kérdések, amelyekre a válasz szélesebb olvasói kört is érdekelhet. Amint ez tudatosult bennem, már oda is írtam e heti rovatcikkem élére a Levelesláda címet, s hozzá is látok a nyilvános válaszadáshoz.
Dr. Perjési László pécsi levélírónk arra figyelt fel, hogy közéletünk szereplői újabban komoly összejöveteleket is nemegyszer találká-nak neveznek. Ő ennek a szónak negatív kicsengését érzi.
Nekem is feltűnt már ez a fajta használat, s engem sem tett vidámabbá. Inkább annak örülök, hogy van két, egy tőről fakadó, egymással rokoni viszonyban álló szavunk, amelynek a jelentése szintén rokon ugyan, de jól érzékelhetően el is tér egymástól. A találka ugyanis szerelmi találkozót, egy már kiveszőben levő, választékos szóval légyottot jelent, a találkozó ellenben legfőképpen szervezett összejövetelt, ezen a nagy körön belül pedig igen gyakran sporttalálkozót, sportmérkőzést. Mindkét szónak megvan tehát a szerepe a nyelvben. Nem célszerű egybemosni a találkozó-t a találká-val!
A nagyszénási Szendi Jánosné, aki, mint írja "1950 óta a Szabad Föld hűséges olvasója", arra a kérdésére vár választ, hogy a lelkész, vegyész, sebész, gyógyszerész, bölcsész, színész, művész stb. szavak ész végződése öszefügg-e ész főnevünkkel, azaz "az emberi agyat, a tudást, a szakmai képzettséget rejti-e".
Érdekes kérdés, de egyértelműen nemmel kell rá válaszolnom. E válasz helyességét olvasónk is nyilván belátja, amint arra emlékeztetem, hogy az ész végűek mellett ász végű foglalkozásneveink is vannak: borász, cukrász, fogász stb. Az -ász, -ész képzőpár nem függ össze ész főnevünkkel. A képző már a tihanyi apátság 1055-ből származó alapítólevelében megtalálható például lovász szavunkban. A XIX. századi nyelvújítás koráig azonban csak főnevekhez járult nyelvünkben ez a képző, a nyelvújítók kezdték igei alapalakhoz is hozzákapcsolni: építész, szabász, szülész stb. Napjainkban gyakori, termékeny foglalkozásnév-képző az -ász, -ész képzőpár.
Ungvári Annamária villámpostán kérdezi a következőket: "Egyre gyakrabban találkozom ilyen megfogalmazásokkal: ettől jobb, tőlem öregebb stb. Én így tanultam, és így is mondom: ennél jobb, nálam öregebb. Ez valami új a nyelvben?"
Valóban terjednek a köznyelvben is az ettől jobb, tőlem öregebb stb. formák. Hibásnak ezek sem tekinthetők, hiszen nagy múltjuk van, s a nyelvjárásokban ma is gyakoriak, de az igényes prózában, a tudományos nyelvben, a tankönyvekben stb. jobb megmaradni a -nál, -nél ragos hasonlító határozó mellett. A -tól, -től ragos formák használata olykor akár még kétértelműségre is vezethetne. Itt van például ez a mondat: "A szorgalmas diák bölcsebb lett a tanítómesterétől." Ez úgy is érthető: 'sokat tanult tőle' (mármint a mesterétől), de úgy is: 'tudásban fölébe nőtt, túlszárnyalta'. E patinás ragozási forma régi és népies voltát egyébként az is jól jelzi, hogy a minél..., annál  páros kötőszónak él ez a  népies ízű változata is: mentül... antul. Gárdonyi Gézának volt egy jellegzetes népies alakja, Göre Gábor, a falusi kisbíró. Az ő szájába adta Gárdonyi ezt a kedves-népies versikét: "Ha bor volna az tengör, / Nem félne úgy az embör. / Mentül jobban merülne, / Antul jobban örülne."