Hazánk, Magyarország!

Az idős férfit Nándinak hívták, ami érthető, hisz olyan kerek képe volt, amilyet ember még nem hordott a nyakán. Rajta kívül senkit nem hívtak Nándinak a faluban. Ha azt mondta valaki, hogy Nándi, mindjárt tudták: az a kerekképű, aki bárányszőr sapkát hord a szemébe húzva, amitől még kerekebb a képe.
Ez a Nándi sehol nem dolgozott, de mindig úgy nézett ki, mint aki munkából jön vagy munkába megy. Olajos nadrág, sáros bakancs, fölhasadt pulóver. És, persze, az elmaradhatatlan bicikli. Soha, senki nem látta, hogy valaha is fölült volna rá, ezért biztosra vették, hogy nem tud biciklizni.
Nándi a falu szélén lakott egy szoba-konyhás házban, amelyiknek egyik falát az isten, másikat a jó szerencse, a harmadikat öt gerenda, a negyediket pedig a folyton süvítő északi szél tartotta.
Nándi minden reggel fölkerekedett, áttolta a biciklit a falun, eltűnt a nádasban, majd estefelé kijött belőle, és hazatért.
Egy reggel aztán másképp történt. Nándi nem a nádas, hanem a folyó töltése felé vette az irányt. Furcsállta is mindenki, kiabált utána az orvos, a boltos és a bicikliszerelő.
- Hová mégy, Nándi? Nem arra van a nádas!
De Nándi nem felelt, tolta biciklijét a töltés irányába.
Alig múlt tíz óra, egyszer csak nagy üvöltözés rázta meg a falut.
- Láttam Magyarországot! Láttam Magyarországot!
Ezt üvöltötte egy hang végig a falu főutcáján. Aki tehette, az utcára szaladt, és láthatta, hogy ezt a különös hangot Nándi adja ki magából.
- Mi az, hogy látta Magyarországot? - kérdezte a pap a boltost, a boltos az orvost, az orvos a bicikliszerelőt, a bicikliszerelő pedig a feleségét. Ám addig kérdezősködtek, míg Nándi eltűnt a kis házban, és magára zárta az ajtót.
Nem volt mit tenni, mindnyájan elindultak a töltés felé, hogy ők is megtekintsék Magyarországot. Mentek vagy ötszáz métert a gáton, mígnem egy sorompóhoz értek, amely alatt csak a két, fűbe vágott keréknyom haladt át. Megálltak mind, mert Nándi biciklije a földön hevert. Valószínűleg itt kellett látnia Magyarországot, suttogták. Szemük fölé emelték a tenyerüket, kémleltek jobbra és balra, északnak és délnek, de nem látták Magyarországot.
Vagyis dehogynem, mondta az orvos a papnak, ez itt mind Magyarország. Csakhogy ezt bármikor láthatja a Nándi, kontrázott a bicikliszerelő felesége, ő valami ennél különösebbről beszélhetett, amit mi nem látunk.
Nem volt mit tenni, elindultak Nándi háza felé, hogy kiszedjék belőle az igazságot.
- Gyere ki, Nándi - szólt a boltos -, kapsz egy kiló kenyeret, ha elmondod, hol láttad Magyarországot!
A függöny megmozdult az ablakon, Nándi kikémlelt, kijött az udvarra, kinyitotta a kaput, majd, mint akit vizsgázni vagy akasztani visznek, lehajtott fővel és lógó karokkal elindult a töltés felé. Háta mögött izgatottan osont a falu lakossága. Mikor kiértek a gátra, a vaskos lakattal lezárt sorompó elé, megtorpantak. Ekkor a pap fordult nyájas mosollyal Nándi felé:
- Na, Nándi testvér, mutasd meg nékünk harsány indulatod alapját, hol, miben vélted fölfedezni Magyarországot?
Erre Nándi fölkapta a biciklijét, nagy lendületet vett, ám mielőtt összetörte volna magát, kecses ívben a kis keréknyomon kikerülte a sorompót, s hajtott tovább, ameddig a szem látott. És még csak azt se mondta, na, ez Magyarország.