Mesék a kriptából

- Amíg régészek vannak, nincs örök nyugalom - szedegeti ki a magas, ősz hajú férfi a jászkapitány feleségének haját a meglepően jól konzerválódott fityulából. Szegény öregasszony harmincnyolc év özvegység után nemigen számíthatott arra, hogy egyszer ekkora örömet okoz majd XVIII. századi viselete néhány régésznek és néprajzosnak. Elzöldült arccal figyelem, ahogy az idős hölgy grízszerű fehér porrá vált koponyáját kikanalazzák a főkötőből: a maradványok a Természettudományi Múzeumba kerülnek, ahol antropológusok vizsgálgatják majd.
A kriptában a XVIII. század második felétől kezdve helyezték el a környék befolyásos, vagyonos személyiségeit, azonban az évek során körülbelül negyven síron olvashatatlanná váltak, összetörtek a feliratok, így már nem lehetett tudni, ki fekszik a kamrában. A plébániatemplom most úgy döntött, hogy a jelöletlen sírhelyeket kiüríti, és újra értékesíti. Hasonló megoldáshoz már a hatvanas években is folyamodtak, tudom meg Szabó Géza régésztől, csak akkor nem kérték szakemberek segítségét, így az akkori leletanyag elveszett. A kutatók most is ingyen és bérmentve vállalták a munkát: kizárólag a várható lelet szakmai izgalma hajtotta őket.
A plébánia egyik kis termében az asztalokon díszes koporsók sorakoznak különböző állapotban. Gyönggyel kirakott feliratokat böngészgetnek a régészek: mivel a betűk is potyogtak az idők során, nem egyszerű megtudni, hogy egy-egy rövidítést hogyan is kellene értelmezni. A már emlegetett öregasszony koporsóján például egy "cz" okozott heveny fejtörést - míg rá nem jöttek, hogy a "cz" néhány, az idők során lepottyant gyöngy hozzáadásával tulajdonképpen öz., vagyis özvegy. Szabó Géza szerint a lelet éppen a régészeti kor és a néprajz határvidékén helyezkedik el: ezekről a jász viseletekről írásos anyag van, de eddig csak sejteni lehetett, milyenek is voltak a valóságban.
A földön megszámozva hevernek a különféle ruhadarabok, főkötők, fátylak és ékszerek. Hortiné Bathó Edit, a Jász Múzeum igazgatója lelkesen mutogatja a napvilágra hozott kuriózumokat.
- Ez Török Mátyás sírjából került elő: posztóból készült, álló nyakú dolmány. Találtunk szűk, ellenzős nadrágot, amelyet pertlivel erősítettek meg. Most nem tudunk odamenni - a padlót teljesen beborítják a gondosan papírra helyezett leletek -, de van egy gyönyörű fátyol főkötőnk, amelyet tizenöt centi széles, vertcsipke-szalaggal futtattak végig.
Minden sírnak saját története van. Kállai István például tizennyolc évesen, villámcsapástól, nőtlenül halt meg, ezért vőlegényként temették el. Kezébe rozmaringágat raktak, és fejére helyezték a tézsla- vagy tázslakalapot, amely eddig nem került elő épségben, csak olvasni lehetett róla. Ez a széles karimájú fejfedő például ritka örömnek számít, és még elhelyezésének módja is érdekes: a tetem fejét félrefordították, és oldalról támasztották neki a kalapot, mivel párnán nyugvó fejére nem tudták volna helyezni.
A leletnek első ránézésre legnagyobb erőssége a viseleti anyag, de ezen felül is tartogathat meglepetéseket. A maradványok antropológiai elemzése sokat elmondhat majd arról, hogy milyen betegségekben szenvedtek ezek az emberek, miben haltak meg, illetve mivel táplálkoztak. A ruhák és sírmellékletek gondos tisztítás és fertőtlenítés után a Jász Múzeumot gazdagítják. Az emberi maradványokat pedig, a kegyeleti szabályok betartásával, örök nyugalomra helyezik majd, ezúttal talán végleg.