Nagymama

A koporsó leszögelése előtt még megnézte a nagymama arcát. Halál összerántotta száj: vékony vonal, az ajkakból semmi sem látszik, az áll húsában az a néhány szőrszál. Vagy csak a képzeletében jelenik így meg?
Az öregasszony, amikor beköltöztek, velük jött a városba: túl a harmadik trombózison nem volt más választása. Bár csak az első emeleten laktak, a lépcsőn már nem tudott lemenni. Netán nem is akart? Szobája a buszmegállóra nézett, szemben a másik négyemeletes, a parkírozó, amely akkor szinte mindig üres volt, no meg a ház előtti kis darab járdarészlet. Ennyi volt az élete.
Neki, amíg kicsi volt, mindig meséket olvasott, Hunorról, Magyarról, Eteléről, a szász Detréről. Leggyakrabban az Ezeregyéjszakából, miközben ő majszolta a ki tudja, hányadik zsíros pirítóst.
Különösen két történetet szeretett: az egyik a Pesten tanuló úszóbajnok fiatalúrról szólt, aki hazaérkezvén a faluba, felhevült testtel vetette magát a Dunába, és többé sohasem került elő. A másik valóságos történelem: nagymama szolgálóként - alighanem a vasútigazgatóéknál - a Kelenföldi pályaudvar melletti lakás ablakából megpillantotta a gyalogszerrel közlekedő (!) Ferenc Józsefet. A császár és király - mint azt hitetlenkedésére mindannyiszor elismételte - civil öltönyben és kalapban volt.
Az öregasszonyt gyakran letorkollták történetei miatt: "Hagyja már abba, mit akar már megint azzal a gróffal", ő is türelmetlen, nemegyszer durva volt vele, gyermeki gonoszsággal élvezte, hogy a nagymamát büntetlenül lehet bántani. Pedig szegénynek már asszonykorában is sokat kellett tűrnie: nagypapa, aki cipészként dolgozott, maszekként, majd a ktsz-ben, szerette a bort és a rumot. Ösztöneiben a pókhálónál vékonyabb emlékfoszlány, három-négy éves lehet, s nagyapja lába mellett issza a halászcsárdában a kismálnát.
Aztán a kórházi kép: hátánál megtámasztva segíti felülni a viaszfehér mamát. Kezén kitapinthatóak az erek, szemeivel már valahova befelé néz, a limonádé az állára csurog. "Nekem már jobb lesz odaát" - mondta, ahányszor csak a hogyléte felől érdeklődött.
Bár először érezte, hogy fontos valakinek, hogy a szó valóságos értelmében életfontosságú minden perc, amit az öregasszonnyal tölt, émelyítette megsárgult bőre, ziháló levegővétele, a mindent átható reménytelenség. Menekült a kórházból, szánakozásban, vigasztalásban kimerülő jelenléteit legszívesebben ellógta volna.
Utolsó alkalommal nagymama üdítőt kért. A kórház büféjében nem kapott, bekarikázott érte a városba, s közben egyre azon izgult, nehogy most, távollétében haljon meg az öregasszony. Amikor meg ott ült ágya szélén, attól rettegett, hogy kartávolságra tőle ragadja el majd mamát a kérlelhetetlen sors.
Aztán el kellett utaznia. A temetésre jött haza. A koporsó leszögelése előtt utoljára megnézte a nagymama arcát. S úgy őrzi az emlékeiben.