Tévéjegyzet

A nagy tömegeknek játszott és rajongva szeretett zene is szólhat valamiről; valamiről, ami fontos az embernek, a társadalomnak, hogy ne mondjam: a világnak. Évtizedek távlatából tekintve alighanem ez a legmegfontolandóbb üzenete a Beatles zenekarnak.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor vasárnap este újra megnéztem az Egy nehéz nap éjszakája című angol zenés filmet, amelyet a gombafejű fiúkról forgattak 1964-ben, és amelyet most az m2 vetített.
Ők négyen - George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Ringo Starr - ki tudtak valamit vetíteni az emberi lélekből, a pszichénkből: nevezetesen azt, hogy utáljuk a bezártságot, az álságos, megalkuvó életet, utáljuk az irányított világszemléletet, ellenben szeretjük a testünket, szeretjük a szabadságot és szeretünk mi magunk véleményt alkotni. Bizony, azért nem fog a Beatlesen az idő, mert örök emberi problémákat tudtak felvetni és elénk tárni, könnyedén, fülbemászóan, újszerűen, vagyis tehetségesen.
De mit látunk a felsorolt értékek helyett manapság? Mit látunk az úgynevezett könnyűzenei világban? Például, hogy félrecsapott baseballsapkában, kifejezéstelen tekintettel rapel egy-egy csávó, az aktuális sztár, akit ha megkérdezik valamiről, rögtön kiderül róla, hogy olyan üres, mint a furulya belülről. De, ami ennél is rosszabb lehet: hogy a fickó nem is olyan buta, hanem csak a menedzsere utasítását hajtja végre, aki közli vele, hogy erre és erre a hülye kérdésre ezt meg ezt a barom választ fogod adni, mert ha nem, megnézheted magad.
Nincs mese: annak, aki szeretne igényes lenni, különbséget kell tennie a semmi és a valami között a zenében is. Önmagában véve persze a legkevésbé sem befolyásolhatja a megítélésünket, hogy egy-egy stílus népszerű, vagy hogy X. Y.-t sokan szeretik. Példának okáért hiába vonz tömegeket Fásy Ádám - ha ő énekel, az olyan, mint mikor a zsurnaliszta egy kilenc szóból álló mondatot tíz helyesírási hibával ír le. Az ő hangja és muzsikája már-már kimeríti a kiskorúak veszélyeztetésének kategóriáját a zenei hallás zavartalan fejlődése tekintetében.
Megítélésem szerint nem lehet elég korán kezdeni gyermekkorú hozzátartozóink trenírozását, hogy kifejlesszük bennük a különbségtétel képességét a semmi és a valami között. Én például ezt eléggé el nem ítélhető módon az alábbi módon csináltam.
"Na, gyerekek, ha megbirkóztok a feladattal, megfoghatjátok a nagylábujjamat!" - mondtam a karonülő korból épp csak kinőtt csemetéimnek, amikor valami számukra utálatos feladat elvégzésére szerettem volna rávenni őket, például hogy tegyék rendbe az általuk feldúlt szobát. A nagylábujjfogást mint legfőbb jutalmat és legcsábítóbb célt jelöltem meg. És hatott: jobban érdekelte őket, mint a tábla csoki, a fagyi, a vetett ágyon ugrálás vagy a kiskutya-dögönyözés.
Miután elvégezték a kijelölt munkát, kegyeskedtem megengedni, hogy megmarkolják a nagylábujjamat. Visongtak örömükben, rózsásra pirult az arcocskájuk, hogy beteljesülhetett a vágyuk.
Cseperedvén aztán elvesztették érdeklődésüket a nagylábujjam iránt. De legalább megtanulták: néha azt hisszük a nagy semmiről, hogy valami.
Az élet tele van nagylábujjfogással - a zenében is.