Aranyeső a jó anyádra…

- Né csigázzuk már! - kiáltja a néni. A műsorvezetők a tévében látott módon halogatják az elkerülhetetlent: még néhány másodpercig nem árulják el, ki juthat tovább a szegedi döntőbe. Más kérdés, hogy ezeket a másodperceket a tévében reflektorpásztázással és zenei puttyogásokkal szokás kitölteni, erre pedig a szentesi Tóth József Színház termében nincs lehetőség. Nem is kell. Errefelé a nénjék nem szeretik a puttyogást. A nénjék a lakodalmas zenét kedvelik.
- Ez milyen zenekar már? Nem cigiztek, nem isztok? - hörren egy versenyző a színfalak mögött, miután a riválist hiába kínálják dohánnyal. A művelődési ház szűk lépcsőházában álldogálnak a zenészek, egyesek már lazán, hisz túl vannak a szereplésen, mások feszülten szívnak hosszú slukkokat. Faur Zoltán szólógitáros a színpadról beszűrődő hangokra improvizálgat, melyek arról tudósítanak, hogy a Hegedűs zenekar rózsájának nincsen hibája, miközben az "aranytorkú"-nak mondott vajdasági énekes fotósunknak pózol vidáman az öltözőben. A nézőtéren bármit próbálnánk meg leejteni, valószínűleg egy piros pulcsis nénire esne. A zsűri a helyzet magaslatán. A hangtechnikáról inkább ne beszéljünk. A Kabala zenekarnak például egy az egyben elkeverték az alsó énekszólamát, még jó, hogy Szurdi Zsolt, a szegedi Gőzerő zenekar dobosa a védelmükre kelt. Na meg a közönség sem azért jött, hogy rossz kritikákat halljon, hanem mulatozni. Úgyhogy bekiabálásokkal védik a fellépőket az ítészektől, akik nem is viszik túlzásba a szakmaiságot: a végén úgyis ők döntenek.
Felesleges kerülgetni a forró kását, ez a rendezvénysorozat a Dél-Alföld válasza a tévés tehetségkutató vetélkedőkre. Amikor tíz-tizenöt éve a tévében gyerekek tátogtak különféle előadók muzsikáira, akkor minden faluban Tátika-versenyt rendeztek, újabban a megasztárok ideje van itt. Már akkor kiderült, hogy a nagymamát persze meghatja, ha unokája Bryan Adams dalait tátogja - na de egy-egy Lagzi Lajcsi-nóta közben elszabadult a pokol, és szék nem maradt szárazon. Ez a mostani koncepció pedig alapvetően zseniális. A lagzizenekar nem amatőr, hogy valami minősíthetetlent adjon elő, ugyanakkor nem sok alkalma van középpontba kerülni, hiszen a feladata pontosan az, hogy szinte észrevétlenül szórakoztasson, ne vonja el a figyelmet az ifjú párról. A részvétel reklámnak sem utolsó, hiszen az ember csak egyszer házasodik - na jó, esetleg kétszer-háromszor -, így különös tapasztalatot gyűjteni nincs alkalom a zenekarkeresésben. Itt viszont a kínálat java felvonul, tehát aki még nem döntött, most találhat kedvére való bandát.
A felhozatal pedig széles: csak ebben a harmadik elődöntőben láttam virtuóz billentyűsökkel és dobbal operáló fiatalokat (Kabala zenekar), balkáni cigánylakodalmast rapbetéttel, amit a szentesi nénjék tátott szájjal hallgattak (martonosi Révész együttes), remek akusztikus gitárszólókkal megvadított puttyogós partizenét (Pető zenekar) és klasszikus csárdások sorozatát. A trófeát a kissé nagyképűen beharangozott vajdaságiak, a martonosi Révész együttes vihette el, de rajtuk kívül egy fiatalokból álló nagymágocsi zenekart, a Dél-Alföldi Négyes Fogatot is továbbjuttatott a közönség az április huszadikai döntőbe.
Én meg hazafelé az orrom alatt dünnyögtem - pedig, biz' isten, nem szeretem a lakodalmas muzsikát -, míg útitársam rá nem kérdezett, mit akartam közölni. Pironkodva válaszoltam:
- Aranyeső a jó anyádra...