Ha elindul a vonat

Testnevelés tagozatra járt a szentesi gimibe. Az egyik óraközi szünetben odament hozzá a legendás tanár, Bácskai Miska bácsi, és megkérdezte tőle:
- Mi lenne, ha átjönnél a drámatagozatra?
Nem lenne semmi, húzódzkodott Badár, mivel jól érezte magát ott, ahol van, nem akart változtatni, a játékból elég a színjátszó csoportban. Aztán mégiscsak átment a drámatagozatra. Gondtalan, szabad évek voltak azok, kreatív emberek röpültek ki onnan. Az érettségi mellé kaptak egy kisdiplomát, "színész szakmunkások" lettek.
Badár Sanyi eredetileg nem akart színész lenni, nem ábrándozott a világot jelentő deszkákról, elég sok megkeseredett művészt is látott addigra, úgy érezte, neki nem lenne jó a színházi munkával járó kötöttség. Tanárképző főiskolára jelentkezett, testnevelés-földrajz szakra, mert oda kellett a legkevesebb pontszám. Pechjére abban az évben négyszázan pályáztak tizenhét helyre, abból tíz előfelvételis volt, úgyhogy nem sok esélyt látott a bejutásra. Nem is vették fel. A következő évben a magyar-népműveléssel próbálkozott - megint hiába.
Szentesen nem válogathatott a munkahelyek közül: Barnevál, Kontakta, Árpád Tsz - egyik se az igazi. De hát valahol mégis dolgozni kell. Legyen a vasút! Ahol óra, perc szerint mozog minden, van egy csomó kötöttség, mindazonáltal szabad lehet az ember, kreativitását is kiteljesítheti. Jó figurák dolgoznak ott, megőrizték a humorukat és fanatikusok. Külön világ az övék, furcsa nyelvet beszélnek. Badárt azonnal befogadták.
- Mennyi? Napi ötszázhatvan vonat? - csak kapkodta a fejét. A bakter úrnak szépen bele kellett tanulnia a szakmába. Érdekes, vonzó elfoglaltságnak találta, leginkább az tetszett neki, hogy még önálló döntéseket is hozhat. A vasutas megtapasztal bizonyos fokú magára maradottságot, Sanyi néha még örült is neki. Saját maga osztotta be az idejét, ha úgy akarta, összevonta a szabadnapjait, és eltűnt egy időre.
Öt-hat év után bakterből szolgálattevő lett. Nagyon élvezte a munkáját. Mivel nem akart betokosodni, felvételizett a műszaki főiskolára, be is került, de egy év után otthagyta, mert nem volt ideje tanulni. Amikor érdekelni kezdte a japán nyelv, Horváth Jancsi barátjával beiratkozott az ELTE-re. Ez is nagy vágya volt; hát még az, hogy eljusson a felkelő nap országába.
El is jutott. A vasútnak köszönhetően szabadjegye volt Európa összes vonalára, a svájci magánvasutakra is, oda vonatozott, ahová csak akart, maga határozta meg az útvonalat. Hogy ne kelljen szállodára költenie, éjszakai, hálókocsis szerelvényre váltott jegyet. A japán túra nehezebben indult: barátjával a nagy Szovjetunión keresztül vágott neki Keletnek, az utolsó pillanatban kapta meg a vonalengedélyt, apja szaladt vele utána az állomásra, mikor már fenn ült a vonaton.
A szolgálattevő fiatalember végérvényesen beleszeretett a vasútba. Meg sem fordult a fejében, hogy máshová menjen. Fizetésnapon vastag borítékot vitt haza - anyja harmincévnyi munka után is csak a felét kereste. Egy hónapban tizennégy nap szabadság; persze éjszakázni kell, s hétvégén, ünnepnapon is muszáj dolgozni. De utána szabad az élet. Badárnak meg épp a szabadság volt a legfontosabb. Kirándult, horgászott, bulizott. Filmezni is hívogatták, barátja, a szintén szentesi Szőke András például. Mindig úgy szervezte, hogy el tudjon menni hosszabb időre. Nem volt belőle gond, sőt, bimbózó sikereinek örültek a kollégák meg a cimborák is.
- Művész úr! Melyik vágányra is jön a vásárhelyi személy? - így diskuráltak vele.
- Ha ilyen jól megy a filmezés, miért vagy még mindig a vasútnál? - ezt is kérdezgették.
Mert a vasút biztonságot adott. És kiszámíthatóságot. Filmezésből, színészetből akkor még nem tudott volna megélni. S egy vidéki vasútállomásnál aligha talált volna jobb helyszínt arra, hogy megfigyelje-megismerje azokat a figurákat, jellemeket, karaktereket, melyekből a mai napig táplálkozik, ha játszania kell.
Badár Sándor életében mégis eljött egy pont, amikor már nem tudta tovább egyeztetni a szolgálatot és a filmezést. Napra, órára, percre pontosan emlékezik rá, mikor ment be a feletteséhez, hogy felmondjon.
- Van rá elfogadható indoka? - kérdezte meglepetten a főnök.
- Nincs semmi - válaszolta. Ő persze tudta, mi az oka.
Sok apró dolog vezetett a döntéshez. Előtte békén hagyták, simán elengedték szabadsága terhére, nem tartották flúgosnak a művészkedés miatt, de utóbb, ha keresték telefonon, azt mondták a kollégái, hogy nem is látták mostanában. (Hol volt még akkor a mobil?) Így sorra elúsztak a filmes munkák, és egy idő után már kezdték elfelejteni a rendezők. Szomjas Györgynek azonban eszébe jutott, hívta a Roncsfilmbe. Több mint egy hónapig forgatott, jó hangulatban, majd visszatért a szentesi állomásra. Nem sokkal később levelet kapott, beválogatták a magyar kutyaszánválogatottba (bármilyen hihetetlen, Badár szánhúzó kutyákat is tenyésztett), hamarosan indulhat a téli olimpiára, Albertville-be. Kivette a maradék szabadságát, új esztendőre fordulva pedig az az évit és még egy hónap fizetetlent. Ugyan kényszeredetten bólogattak a főnökök, de vasutasunk érezte, ezt már nem fogják elnézni.
- Inog a szék! Inog a szék! - ismételgették a figyelmeztetést.
Túl az olimpián nehéz volt visszaállni a régi kerékvágásba. Fogyatkozott a megértés, gyarapodott a gáncsoskodás. Egyre több lett a súrlódás. Sanyi barátnője - későbbi felesége - a fővárosban várta, ő sem ragaszkodott már annyira a szentesi biztonsághoz.
- Ezt a kabátot levetem - határozta el, majd nagy levegőt vett, és újból bement a főnökéhez. - Befejezetem vasutas-pályafutásomat.
- Éppen most? Amikor terveink vannak magával? - így a vezetés.
Badár Sándor szentesi szolgálattevőt ugyanis ki akarták nevezni a csongrádi vasútállomás főnökévé. Szép elképzelés, nagyszerű előremenetel. De ő nem kért belőle. Számára visszalépés lett volna. El nem tudta képzelni, hogy feladja a szabadságát, ami addig a vasútnál tartotta. Ha beleül a főnöki székbe, rabul ejtik a kötöttségek, nincs tovább művészkedés.
Közös megegyezéssel váltak el.
Jó döntés volt. Egy hónap múlva Dárday Istvántól főszerepet kapott. Másfél hónap forgatással annyit keresett, mint a vasútnál egy esztendő alatt. Igaz, utána három évig nem hívták. Mostanában viszont alig készül magyar film, amelyikben ne tűnne fel Badár Sándor, az egykori szentesi bakter. Ha elindul a vonat, nincs megállás.