Szívhangok az anyaméhből

Mindig önmagát táncolja el. Azt gondolnánk, ez az érzéki nő tele van ellentmondásokkal. Tetten érhetők nála a végletek. Klasszikus és avantgárd. Teljes kitárulkozás és magányba temetkezés. Vidéki indíttatás és fővárosi művészlét. Mégis tagadja kettős életét. Hiába tagadja, egy egész világ lakozik benne: pajkos kislány, érett nő, virtigli kurtizán, hűséges feleség, bolond öregasszony. Minden rejtett arcát színpadra viszi. Érzéseit is. Bánatát és örömét egyaránt. Pillanatnyi lelkiállapotától függ, milyennek látjuk táncosként. Nem tudna másnak mutatkozni, mint amilyen valójában. Őszinte ember. Befelé építkezik, kívülről befelé bontogatja a hagymahéjat, ami az embert teszi, mint Ibsen Peer Gyntjénél. De hogy ki is ő valójában, arra nem tudja a választ. Nem akar bölcs lenni, nem akarja megváltani a világot - csupán kérdéseket tesz fel. Hogy érkezik-e rájuk válasz? Ezt a közönség dönti el.
És mi mindig megkapjuk a választ tőle.
Akkor pedig bölcs ember. Magával hív, s magával ragad.
Bozsik Yvette művészete saját életéből táplálkozik. A szolnoki lány tízévesen került a budapesti balettintézetbe. Tápiószelei nagyszüleinél csodálatos falusi élményekkel töltődött fel, azokkal felpakolva érkezett egy fegyelmezett és zárt világba. Írta a leveleket haza. Mindet így kezdte:
"Nem bírom tovább, beugrom a Dunába!"
De hát versenyúszó volt.
Korán megtanulta, mi az egyedüllét, miként kell élni önállóan. Minden szabad percét színházban, moziban, dzsesszklubban, táncházban töltötte. Lámpaoltás után Kafkát, Dosztojevszkijt, Sartre-t olvasott a paplan alatt. Túlélte a tanulóéveket, nem roppant össze. Aztán a felgyülemlett feszültségeket kitáncolta magából a színpadon. Így számolt le a keserű könnyekkel áztatott éveivel. Attól kezdve nyitott könyv lett az élete, lelkének minden rezdülését ismerhetjük, hiszen ami vele történt, azt a rivaldában újraélte és újraéli. Ha meghalt valaki a családjában, akkor a halál került középpontba a színpadon is. Szerelmi csalódása, válása után szomorú darabokat vett elő. Szüléskor mi másról mesélhetett volna, mint egy új élet érkezéséről.
Amikor Bozsik Yvette várandós volt a gyermekével, meg sem fordult a fejében, hogy le kellene állnia másállapota miatt. A Csoportterápia koreográfiáját öthónapos terhesen alkotta meg. Mindenféle zenét hallgatott, kereste a megfelelőt a darabhoz. Aztán rátalált egy szívhangszerű muzsikára, egy kortárs szerző művére, amit alkalmasnak talált. Ahogy felcsendült a dallam, pocakjában rugdalni kezdett a baba. Így jelzett édesanyjának, hogy jó a választás. Igen, hallottunk már arról, hogy a magzat "érti" a külvilág hangjait, különösen a zenét, és ki is "üzen" odabentről. Yvette megtapasztalta, és hisz benne, hogy így van. Észrevétlenül elszaladt a kilenc hónap. A szülés előtti napon még ott volt az előadáson, ezzel köszönt el a társulattól:
- Holnap nem jövök, megyek szülni.
Milán megérkezése után négy héttel már fellépett a táncművész. Vitte magával a kisfiát is. Két szoptatás közben foglalkozott a csapatával. Egyszer, a Csoportterápia felújító próbáin fölöttébb nyűgös volt a kisgyerek, nem lehetett megvigasztalni. Hirtelen felcsendült a balett zenéje - s a sírás varázsütésre abbamaradt. Felismerte azt a szívhangmuzsikát, amit még az anyaméh biztonságában "hallott", ez teljesen nyilvánvaló.
Yvette a szülés után nagy lendülettel dolgozott, de két évig csak kivételes esetben lépett fel táncosként. Most, 38 évesen elérkezett abba a korba, amikor a testének nem tesz jót, ha folyamatosan gyötri. Zokszó nélkül átadná a szerepeit, ha lenne kinek, a társulata vezetésével kapcsolatos teendőket is megosztaná valakivel, ő pedig akkor táncolna, ha kedve és energiái engedik. Akárhogy is van, nem lehet könnyen feldolgozni azt a tényt, hogy a balettművészeknek rövid pálya adatik, az állandó igénybevétel miatt viszonylag hamar el kell búcsúzniuk a színpadtól. Persze vannak kivételek, köztük Yvette nagy példaképei, Pina Bausch, Mary Wigman hatvanévesen is táncolt.
Nincs más választás, mint tíz-tizenöt esztendő alatt kiteljesíteni a karriert. Itthon és külföldön. Bozsik Yvette hangos sikereken van túl, megkapta a Kossuth-díjat is. Ha nem ide születik, nyilván sokkal előrébb tart, de ezen felesleges rágódni, szép ez a pályaív így is. De azért egy dörzsölt menedzser még magasabbra röpíthette volna. Egyszer akadt is volna egy külhoni ügynökség, de azt csak a haszon érdekelte. Leginkább magában bízhat.
Semmit nem kapott könnyen, mindenért meg kellett küzdenie. Biztosan kamatoztatott valamit a magyarok borúlátásából, depressziójából is. Meg az irigységből. Az ellendrukkerekből. Túl a világsikereken, még most sem üldögélhet a babérjain: nem arról híres a mi népünk, hogy megbecsüli azokat, akik befutottak és sikeresek. Újra és újra bizonyítani kell. Mindig, mindig. S ebbe egy idő után bele lehet fáradni.
Yvette még bírja.
Kitartó.
Kemény.
Bátor.
Táncjátékából szemérmetlen őszinteség, kirívó nőiesség árad, s elfojtott vágyak hömpölyögnek belőle. Egy kritikus "megvesztegethetetlen színpadi igazmondó"-nak nevezte. Mondtak ennél vadabbakat is: "saját női szervéből, a vaginájából táncol, mozdulatai a hasa alján keletkeznek". Ha igaz, ha nem, mégis nagyot sóhajtott néhány éve:
- Én nem vagyok normális, elvállaltam a Vagina monológok rendezését...
Igazi kihívás volt számára. Valójában mindig is "vaginamonológokat" csinált, a "falloszmonológokat" meghagyja a férfiaknak. Maradjon kritikusi elragadtatás, hogy "saját női szervéből" táncol. Ő inkább azt mondaná: saját lelkéből táncol, onnan indít minden mozdulatot. De még inkább egész testének sejtjeiből, minden egyes sejtjéből. Ehhez testének és lelkének egységben kell lennie.
József Attila írta Kész a leltár című versében:
"Magamban bíztam eleitől fogva..."
Csak így lehet. Bízni kell saját magunkban. Attól aztán őszinte és megszállott marad az ember.
Mint Bozsik Yvette.

Titokkeresőben
"Tizennyolc évesen még minden fekete és fehér, de ahogy idősödik az ember, rádöbben arra, hogy már nem sok olyan téma van, amiről ne mondták volna el a legapróbb részleteket is" - mondja Bozsik Yvette. A főzés titka abban áll, miként fűszerezi a szakács az ételeit, s ez vonatkozik a balettművészetre is. Folyamatosan keresi a titkot, azt például, hogyan tudja beépíteni a hétköznapokat a darabjaiba. Régebben képes volt napokig figyelni az embereket a piacon, a vasútállomáson, a metrón, ma már sokkal célirányosabb. Az Állatfarmra készülve az állatkertben szemlélődött, a Varázscirkusz előtt a nagycirkuszba csábította a családját. Egyre többször teszteli kisfiával a produkciókat, és bizony kap is tőle ötleteket.