Az én képernyőm

Siker vagy bukás? Ez a bombasztikus cím harsogott az egyik bulvárlap címlapján Rúzsa Magdi esélyeit latolgatva. A kimerítő szombat este után nyugodtan mondhatjuk, hogy siker, de csak azért, mert tündöklő tehetségű énekesnőnket megismerte Európa. A kilencedik hely ehhez képest természetesen nem bukás, különösen nem egy olyan versenyben, ahol az ukránok dilis gagyiszáma ezüstérmes lehet.
Nem az elfogultság mondatja velem, hanem a teljes meggyőződés: ha szakmai zsűri pontozott volna, a mi lányunk biztosan dobogós. (Mint ahogyan valóban az ő dalát értékelte legjobbnak.) És ha figyelembe vették volna mindazt, ami Magdi birtokában van: csodás hang, színpadi kisugárzás, karizmatikus hatás - nem lehet kétséges az első hely! Ebben a mezőnyben?! Talán még a győztes szerb dal volt valamennyire fülbemászó, de a többi közepes vagy annál is gyengébb, érdektelen produkció. Bevallom, először néztem meg ezt a műsort, Magdi miatt, de megdöbbentett a színvonal. Ez volna Európa könnyűzenéjének legnagyobb megmérettetése?! Ez a csilivili vásáriság, közepes hangok, unalmas számok?
És persze még ennél is megdöbbentőbb és lehangolóbb volt, hogy a sorrendnek mennyire nem volt köze semmiféle értékrendhez, művészi teljesítményhez. A szavazatok megoszlását legalább négyötöd részben az döntötte el, melyik országnak van a határán kívül nagyobb kisebbsége vagy vendégmunkás-kolóniája. (Saját hazája versenyzőjére egy ország sem szavazhatott.) Így szavazták körbe egymást a szovjet utódállamok, a volt jugoszláv tagállamok, a skandinávok. S ezenkívül minden olyan országban, ahol erős nemzeti érzelmű kisebbség él, erősen nyomták az sms-eket az óhaza javára. Így voksolt például Ukrajna, Észtország vagy Izrael is az oroszokra. Persze nekünk is jól jött a vajdaságiak kiállása a kishegyesi lányért, így szavazott a magyarokra Szerbia.
Az eurovíziós dalversenyen tehát már rég nem a legjobb hang, a legjobb előadó vagy a legjobb szám győz. Ám százmillióan látták a műsort. Tehát, nagyvilág, ez Rúzsa Magdi! Mit kezdesz vele?