Anyanyelvi őrjárat

Amióta nyelvhasználati kérdésekkel (is) foglalkozom - és ennek már van vagy négy évtizede -, legalább tízen kérdezték tőlem, hogy ki is az a Deákné, akinek a vásznánál nem különb az a személy, akire a közismert szólás utal. Ahogy tudtam, mindig válaszoltam is. Jószerével azonban csak annyit mondhattam, hogy ennek a szólásnak alighanem egy mára már feledésbe merült, több évszázaddal ezelőtt keletkezett helyi adoma vagy talán megtörtént esemény az alapja, ám még az sem bizonyos, hogy Deákné valóban egy Deák nevű ember felesége, ugyanis voltaképpen lehetett tanítónő is, azaz ahogy régebben mondták: deákné.
Most sem azért hozom szóba Deákné vásznát, hogy ennél többet mondjak róla, hanem azért, hogy ráirányítsam olvasóink figyelmét szóláskincsünknek azokra a darabjaira, amelyekben nevek is szerepelnek. Ezek a szólások ugyanis majdnem bizonyosan magyar földön születtek, ellentétben az úgynevezett vándorszólásokkal, amelyek többnyire világjáró adomák, történetek magyar változatai. (Persze ez utóbbiak is értékesek, ezek is gazdagítják, színesítik nyelvünket!) Azért írok róluk, mert az a véleményem, hogy amióta az Európai Unió tagjai vagyunk, még az eddiginél is jobban kell őriznünk mindent, ami sajátosan magyar, ami csak a miénk. Ezek közé tartoznak az olyanféle tárgyi hungarikumok is, amilyen a tokaji bor vagy a halasi csipke, de anyanyelvünkben, amely voltaképpen teljes egészében hungarikum, különösen ilyennek tekintendők a múltunk egy-egy darabkáját őrző-rögzítő, nevet vagy neveket is tartalmazó szólások.
Szerencsére van néhány a köznyelvben is. Íme, egy-kettő! Jelentésüket nem adom meg, mivel jobbára közismertek: kapkod, mint Bernát a mennykőhöz; másról beszél, mint Bodóné, amikor a bor árát kérik; él, mint Marci Hevesen (itt a tájmegjelölés is "hazai"); Meghalt Mátyás király, oda az igazság!; eltűnt, mint Petőfi a rozsban (ez újabban terjedni látszik).
A kevésbé ismerteknek, azaz a csupán a tájnyelvben vagy a régi nyelvhasználatban előfordulóknak egész légióját idézhetném, de csupán ízelítőt adhatok belőlük. Karót nyelt, mint Bagó káplár; belényert, mint Bertók a csíkba (azaz alaposan ráfizetett); hallgat, mint a Kukó Sári (azaz meg sem tud szólalni; a Kukó alighanem a 'mafla' jelentésű kuka melléknévre utaló, szójátékos célzatú név). És itt én is elhallgatok, mert - több helyem nem lévén - már magam is csak kapkodok, mint az a bizonyos, cikkemben egy bekezdéssel feljebb említett Bernát a mennykő után.