Az én képernyőm

Lenyűgözően érdekes francia dokumentumfilmet láthatott a XX. századi történelem iránt érdeklődő vagy akár csak a furcsaságokat kedvelő néző a Duna Televízióban. Egy olyan személyiség haláláról és testének halál utáni életéről volt szó, akit népe istenként tisztelt. Csak nem olyan régen tudjuk, hogy kultuszát a nálánál okosabb, erősebb, ördögien agyafúrt utóda építette fel saját céljainak megfelelően. Vlagyimír Iljics Leninről van szó, akinek tiszteletében generációk nőttek fel Kelet-Európában, s akinek viszonylag legtovább tartott ki a tekintélye - mert már oly régen meghalt, s mert nem volt már ideje diktátorrá válni.

Betegsége és halála szigorúan őrzött titok volt, de persze már akkoriban is számos pletyka keringett vele kapcsolatban. Aztán elfojtottak minden kétkedő hangot, és a további 60-70 évben csak az ájult tisztelet hangján lehetett róla beszélni. A Szovjetunió mindenkori vezetőjének felemelése a legmagasabb szférákba - ez volt Sztálin célja, amikor elrendelte, hogy balzsamozzák be és állítsák ki időtlen időkig az 54 éves korában elhunyt első vezért. Sikerült is neki, hiszen később őt magát még ennél is nagyobb imádat övezte.

A film beszámol róla, hogy a többi vezető kezdetben értetlenkedett, mire jó ez a mauzóleumosdi, de aztán megadták magukat. És hallgatjuk a szürrealista színdarabba illő történetet. Az orvosok először számos hullát szereztek, amelyeken kipróbálták a balzsamozási eljárásokat, hiszen jó ideje nem volt már szokásban az ilyesmi. Megtudhatjuk, hogy tévedés az eljárást mumifikálásnak nevezni, hiszen annak a lényege a kiszárítás, itt meg éppenséggel a feltöltés volt. Láthatjuk Lenint a húszas, majd a negyvenes években és később, amint egyre kevésbé hasonlít önmagára. Egy évtizedek óta működő, nagy létszámú, teljes intézet munkálkodik azon, hogy jó állapotban tartsák - a nem is tudom, mit, mert ahogyan a megszólalók is céloztak rá, vajmi kevés lehet már az eredeti alapanyagból. Az ember közben látja a kígyózó sorokat, a némán várakozó, megrendült arcú, egyszerű oroszok ezreit, akiknek életük legnagyobb vágya teljesül éppen. És az ember sajnálja őket, meg sajnálja magunkat is, meg ezt az egész szörnyű XX. századot. De én még őt is sajnálom, akinek 83 éve nincs része a minden embert megillető, örök nyugalomban.