Az én képernyőm

Mit tennénk, ha orvosunk köszönés és bemutatkozás helyett borostásan, vérben forgó szemmel rontana be a vizsgálóba, fenyegetően felemelné botját, ránk mordulna, utálkozva méregetne, képünkbe vágná, hogy rákosok, őrültek, perverzek, barmok, szőröstalpúak stb., stb. vagyunk, és hamarosan alulról szagoljuk az ibolyát? Ha nem lennénk  éppen olyan állapotban, hogy rávágjuk az ajtót, akkor, vérmérsékletünktől függően, visszaordítanánk, elsírnánk magunkat, panaszt tennénk az igazgatónál vagy megfélemlítve bebújnánk a paplan alá, esetleg beírnánk az újságokba. Más kérdés, hogy aztán persze hálálkodnánk, ha zseniális agyával felállítaná a helyes diagnózist rejtett kórságunkról.
Hála az égnek, nem mi vagyunk dr. House betegei, így aztán könynyű őt imádni. Az egész világon páratlan sikert arat a borostás doki, aki most már a második szériában undokoskodik a TV2-n. Sokan szeretik a kórházsorozatokat, amelyeket tucatjával látunk más-más csatornákon. Ezek közül az első vonalat képviseli a veterán Vészhelyzet meg a viszonylag új, szellemes és eredeti Grace Klinika és persze most a Dr. House. Ez utóbbit a TV2 végre előbbre hozta a késő esti műsorsávból, ahová az első széria idején óvatosságból elhelyezte.
Dr. House-nak óriási rajongói tábora van már nálunk is, például az interneten sokan osztják meg egymással érzelmeiket az undok, ám jóképű doki iránt. Ez a diadalút mindenekfelett egy nagyszerű színésznek köszönhető. Hugh Laurie már nem egy mísz, fanyar humorú angol fapofát játszott el életében, ez a szerepkör jól passzol hozzá, már csak azért is, mert maga is egy mísz, fanyar humorú angol fapofa. De most, ezzel a szereppel került igazán az első vonalba, olyannyira, hogy már Golden Globe-ot, Emmy-díjat és egyéb elismeréseket kapott érte. Maga II. Erzsébet királynő sem lehet érzéketlen a szőrös orvos teljesítménye iránt, mert a napokban lovaggá ütötte Laurie-t, aki ez alkalomból csak egészen picit nyesett le borostájából.
Durva, embertelen, tapintatlan, nem tartja be a politikai korrektség minimumát sem, utálja a gyerekeket, a nőket, a férfiakat, s úgy általában a betegeit. És mégis miért szeretjük? Alighanem megkönnyebbülésünkben, hogy mindezt nem velünk teszi.