Harcosok a litván erdőkben

Lionginas 25 évesen, 1950-ben halt hősi halált, az öccse a következő évben. Nem írtam el az évszámot, a litvánok ugyanis egészen 1953-ig vívták harcukat függetlenségükért a Szovjetunió ellen.
A magyarok előtt eddig ismeretlen szabadságharcról nyílt a múlt héten kiállítás a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.
Ami Baliukeviciuséknak osztályrészül jutott, az a litván családok tízezreinek jellegzetes sorsa a második világháború utáni években. Az anyák kikísérték a fiaikat az erdőbe, majd várták a híreket az összecsapásokról, s közben szenvedtek a szovjet titkosszolgálat zaklatásától. Sokuk már csak holtan látta viszont gyermekét, kiterítve a város főterén. Több olyan család ismert, amely hat fiát veszítette el, de egy-két tagját számtalan család siratta.
Litvánia függetlenségéért több mint húszezren áldozták életüket.
A képek többségén férfiak és nők feszítenek katonai egyenruhában, szeretteik körében vagy bajtársaikkal. Menetelnek, gyakorlatoznak, élik a katonák életét. A legtöbb felvétel erdőben készült, ők magukat is erdei testvéreknek hívták. Kezdetben táborokban laktak, később földbe ásott bunkerekben, parasztházak kiszáradt kútjaiból nyíló üregekben, a fák gyökerei alatt.
Az erdei testvérek katonai szervezetbe tömörülve, 1949-től egységes parancsnokság alatt vívták szabadságharcukat. Mindez persze nem lett volna lehetséges, ha a lakosság nem látja el őket élelemmel, ruházattal, nem értesíti őket a megszálló hatalom mozgásáról.
A bosszú nem maradt el. Akiről kiderült, hogy támogatja az ellenállókat vagy akár csak rokonszenvezik velük, letartóztatták és száműzték. 1953-ig 140 ezer litvánt börtönöztek be és 118 ezret deportáltak munkatáborokba. Néhány falut pedig körülzárt és felégetett a szovjet hadsereg.
Az egyetemisták, tanárok, katonatisztek által vezetett, jórészt falusiakból álló hadsereg katonái kezdetben szabályos csatákat vívtak a Vörös Hadsereggel. Számuk 1945-ben elérte a harmincezret, ám küzdelmük természetesen így is reménytelen volt a túlerővel szemben. Mégis kitartottak, mert nem hitték el, hogy Litvániát és a többi balti államot a Nyugat a szovjeteknek hagyja. Hiszen az Atlanti Chartát a népek önrendelkezéséről 1941-ben Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt is aláírta. Arról, hogy Jaltában már másképp gondolták a nagyhatalmak a rendezést, a litvánok mit sem tudtak.
A valóságra 1947-ben kellett rádöbbenniük, amikor küldöttségük Nyugatra szökött, hogy tájékoztassa a politikusokat a helyzetükről. A Nyugatot viszont elsősorban a szovjet alakulatok elhelyezkedése, létszáma érdekelte. A küldötteknek több mint egy év múlva sikerült visszatérniük az ajándékba kapott néhány ezer dollárral és svájci órákkal...
Az erdei testvérek ettől kezdve gerillaharcot vívtak a szovjetek ellen, s közben illegális kiadványok segítségével igyekeztek a lelket tartani a lakosság körében. "Jobb harcolva meghalni, mint tétlenül várni valamire. Hiszem, hogy nem hiába ontjuk a vérünket." - írta naplójába Lionginas Baliukevicius nem sokkal azelőtt, hogy elesett. Az erdei testvérek utolsó egységeit 1953-ra morzsolták fel, ám a litvánok elszórtan még a hatvanas években is harcoltak hazájuk szabadságáért.
Lionginas Baliukeviciusnak igaza lett, valóban nem ontotta hiába vérét. Litvánia 1990 márciusában kikiáltotta a függetlenségét, s ismét önálló állammá alakulhatott.