Testi-lelki szennyek tudósa

Selye János, aki e sorokat papírra vetette, maga is ilyen fürkésző tekintettel, csillapíthatatlan érdeklődéssel merült el az emberi test működésének tanulmányozásába. Kitartó, fáradhatatlan munkásságának eredményeként – belgyógyászként, biokémikusként – olyan eredményeket tett le a tudomány asztalára, amelyekkel méltán szerzett világhírnevet. Jellemző, hogy tíz éven át minden esztendőben Nobel-díjra jelölték. Egyszer sem kapta meg. Hogy miért? Talán mert ő maga a legkevésbé sem küzdött, lobbizott érte, másfelől pedig munkássága nem konkrét hatóanyagok vizsgálatára irányult, hanem a szervezet (testi-lelki) állapotát általánosan meghatározó hatásmechanizmusokéra. Ily módon kutatásai több orvosi szakágat is érintettek, ami megosztotta a bírálóbizottságot. S minthogy munkásságát nem tudták egy tudományterülethez kötni, végül mellőzték.

Selye János a legtöbbet idézett magyar tudós, a szervezetet érintő hatások, a stressz fölfedezője és hatásmechanizmusának kidolgozója. (A stressz angol szó, jelentése: prés, nyomás alatt áll.) Miként egy nagy tekintélyű professzora mondta róla, egész életében a szennyeződés, azaz a szervezetet érő általános károsító tényezők hatásait vizsgálta, a lelki és az anyagi természetűeket is ideértve. Ennek nyomán fogalmazódott meg benne az úgynevezett hármas reakció törvényszerűsége. A különféle károsító hatások (anyagok) következményeként legelőször fölélénkül, fölébred a szervezet, fölkészül a veszélyre, és támadó vagy védekező állást foglal el. A második fázis az ellenállás, az önvédelem szakasza, az alkalmazkodás szempontjából ez az alapvető. A harmadik szakasz pedig a további alkalmazkodás, az önvédelem föladása, ami a szervezet tartalékainak fölélésével, a szervezet pusztulásával jár. Állatkísérleteivel is bizonyította, hogy ha egy állatot tartósan negatív hatások érnek úgy, hogy nincs lehetősége a menekülésre, idővel menthetetlenül elpusztul. S bizony az az „állat” lehet az ember is, akinek a szervezete a hosszú időn át fönnálló (krónikus) stressz állapotában olyan mélyreható élettani változásokat szenved el, amelyek nyomán valódi betegségek alakulnak ki benne. Napjainkban például egyre több kutató von párhuzamot a krónikus stressz és a depresszió között, amelynek jellemző kiváltó okai: a szeretethiányos gyermekkor, a rendszertelen, kiegyensúlyozatlan életvitel, a sikerélmény tartós hiánya (a teljes hiányba bele is lehet pusztulni) vagy olyan negatív életesemények bekövetkezése (például közeli hozzátartozó halála), amelyet az ember nem képes földolgozni. Fontos tudni azonban, hogy a stresszt kiváltó támadások, próbák, kihívások önmagukban véve nem károsak, sőt a testi-lelki fejlődés alapját képezik. A mértéken múlik: a hatóerő és az elviselhetőség egyensúlyban tartása a cél.
Bécstől Montreálig Selye János 1907-ban született Bécsben, osztrák anya és magyar katonaorvos apa gyermekeként. Komáromban nőtt föl, az ottani bencés gimnáziumban érettségizett. Tanult Prágában, Párizsban, Rómában. Orvosi diplomáját Prágában szerezte meg, 1929 és ’32 között az ottani orvosi egyetemen biokémiát oktatott. 1932-től az amerikai Mc Gill Egyetem kutatója és tanára; biokémiát tanít. 1945 és ’77 között egyetemi tanár a kanadai Montrealban, az általa alapított intézet vezetője. Első cikke 1936-ban látott napvilágot a Nature című folyóiratban. Magyar nyelven 1964-ben jelent meg az első könyve Életünk és a stressz címmel. Ezt követően többször ellátogatott hazánkba is, és számos előadást tartott. 1982-ben hunyt el Montrealban.