Az én képernyőm

Nem irigylem a tévészerkesztőket a nemzeti ünnepeken. Évről évre ki kell találni valami újat, ami azért lehetőleg szórakoztató is legyen. Persze nem minden csatorna csinál ebből gondot. Lám, a TV2 augusztus 20-án beérte a tűzijáték közvetítésével, s egész nap egyetlenegy magyar filmet nem volt képes vetíteni. Szent István ünnepén német kalandvígjátékok egészen bárgyú darabjait vélték méltónak a naphoz.
A közszolgálati csatornák persze igyekeztek. Megkaptuk a hagyományos ismeretterjesztő kisfilmeket és az állami ünnepségek közvetítését. Hát még ha végre megtanulnák a zászlófelvonás és a tisztavatás szpíkerei, hogy mikor kell információkat közölni, és mikor kellene inkább hallgatni, nem belecsacsorászni a szép és emelkedett pillanatokba. Láttunk sok-sok néptáncot és rockoperát, meg persze az immár klasszikus István, a királyt, számos variációban.
Sokan vagyunk, akik nagyon szeretjük, szerettük ezt a művet, nemcsak művészi kvalitásaiért, hanem azért a feledhetetlen katarzisért, amit az 1983-as bemutató adott. Ezért érdeklődéssel várom a Társulat című tehetségválogató műsort, amely a jövőre, a negyedszázados évfordulóra készülő előadáshoz keres fiatal szereplőket. Az első rész egyelőre kísértetiesen emlékeztetett a Megasztárra. Láthattunk itt is megdöbbentően tehetségtelen jelentkezőket, elszánt önjelölt zseniket, jópofizó zsűrit. Kissé félek attól, hogy ha álló évig nyomják állandóan a rockoperát, nem csépelik-e agyon. Mint ahogyan e műsor után most is levetítették az igen rossz, de dokumentum jelentőségű filmet, amit az egykori királydombi előadásról készítettek. És ahol Varga Miklós és Sebestyén Márta még csak a hangjával szerepelhetett a rendező téves ítélete miatt. Hol van ma már az a két színész, aki Istvánt és Rékát játszotta, és hová jutott el a két énekes?
Egy filmet emelnék ki az M1 műsorfolyamából: bár nem volt köze az ünnephez, nekem mégis váratlan ajándéknak bizonyult. Utas és holdvilág – irodalmi utazás Szerb Antallal. Ez a mű nemzedékem egyik alapkönyve, az ifjúság, a nosztalgia, az elvágyódás remekműve. Amikor még nemigen juthattak el fiatalok Pozsonynál messzebbre, akkor ebből tanultuk meg Olaszországot. Most a regény helyszíneire vittek el értő és szerető irodalmárok és filmesek – és bár nem volt a kezemben harminc éve, a könyv újra felelevenedett. Azóta már magam is jártam ezeken a helyeken, de milyen más volt most a főhős, Mihály szemével látni! Hiába, nagy dolog az irodalom. S még nagyobb az ifjúság.