Az én képernyőm

Egyre rosszabb lett a kedvem, ahogy haladtak előre a vacsizgatásban az Ŕ la carte című köztévés műsor vendégei. Máskor is belenéztem már, de most először kényszerítettem magam arra, hogy végigüljem. (Bár nem mindenki tartja be a szakmai szabályt, hogy illik megnézni, amiről írunk. Pláne, ha elmarasztalót.)
Mert igen rossz ez a műsor, akárhonnan is nézzük. Először is azért, mert nyilvánvalóan az mtv1 egyik legjobb emlékű műsorától, Kepes András Desszertjétől koppintotta az ötletét. Ez még önmagában véve nem volna baj, de itt úgy esznek, hogy közben beszélnek, és a villacsörgéstől meg az egymás szavába vágástól perceken át alig lehet érteni, amit mondanak. Hét ember politizál egy órán át – ebből nemigen sül ki semmi. Szombathy Pál pedig nem rendelkezik azokkal az adottságokkal, amelyek segítségével el tudná kormányozni ezt a sok lékből szivárgó hajót. A másik, mondhatni a fő gond a vendégek személyével van. Ezerszer hallott-látott megmondóemberek, jól ismert politikusok mondják a magukét, bármelyikük mondatait be tudná fejezni a néző. A stílus pedig egyenesen taszító. Fölényes és gúnyos mosoly, lekezelés a baloldaliak, különösen a liberálisok részéről, amelyre frusztrált komorság és indulat a válasz. Az egyik oldal szánalmas hülyének, a másik oldal gazembernek veszi az ellenfelet. Nagyon ritka a normális beszélgetés, hiába a terített asztal.
Tulajdonképpen miért is kell nekünk közpénzen ilyen műsor? Hogy két választás között is úgy érezzük, még/már tart a kampány? Zuschlag kontra Kaya Ibrahim, Tokaj kontra Althus a vacsoraasztal mellé? Ez a műsor megint csak azt példázza, nincs átjárás a szekértáborok között, süketek párbeszéde folyik. A kilencvenes években családtagok vesztek össze politikai nézeteik miatt, sok évtizedes barátságok szakadtak meg, s tudok olyan házaspárról is, amelyik elvált. Az ember azt hinné, mára túl vagyunk ezen a mélyponton. De mintha csak egyre rosszabb lenne, mert már reményt sem látok. Talán ha majd kihal a rendszerváltó nemzedék. Az ő gyermekeiket megközelítőleg sem érdekli annyira a politika, mint a szülőket. Vagy ha igen, akkor sem a pártvonzalmak igézetében. Talán akkor újra lesznek olyan műsorok, amelyekben eltérő világnézetű érdekes emberek mondanak valami értelmeset.