Az én képernyőm

Megvallom, az operettnek sohasem voltam híve, ifjúkoromban halálosan ciki műfajnak számított nemzedékem számára. Soha egyetlen operettet nem láttam színpadon. Most már csak azt nem tudom, honnan ismerem az összes régi slágerszámot belőlük, de még a szövegüket is kívülről fújom! Mivel suszterinasok, akik fütyörésznék az utcán, már nincsenek, marad a tévé, a rádió, meg csak úgy… „Vilja, ó Vilja, te szép és csodás”, „Vágyom egy nő után”, „Illúzió a szerelem”, „Úgy szeretnék boldog lenni”, „Én édes Katinkám”, „Emlékszel még…” – és így tovább. Van-é magyar ember – legalábbis negyvenen felül –, aki ne tudná legalább eldúdolni ezeket?
Mindez akkor világosodott meg számomra, amikor a szombat esti főműsorok között kapcsolgattam ide-oda, s az m1-en, az Operettszínház gálaestjén ragadtam. Megkapó ennek a társulatnak a lelkesedése és szakmaszeretete. Tagjai megérdemlik, mert maguk vívták ki, hogy jelenleg a legsikeresebb színház az övék, amelynek minden előadásán zsúfolásig tele a nézőtér. Idős, középkorú és ifjú művészek, sztárok és névtelen táncosok, zenészek és a többiek is mindnyájan megteszik a magukét.
És vannak, akik ennél is többet tesznek. Két, már nem fiatal, de ma is nőies és kiváló szubrettet emelek ki a sok jó közül, mert teljesítményük lenyűgöző. Lehoczky Zsuzsa az egyik legcsinosabb, legtündéribb nő volt, aki operettszínpadokon valaha megfordult. Elszálltak az évek, de néhány év pangás után a színház remekül használja a ma hetvenen túl járó, de változatlanul nagyon szeretetreméltó, ma is bájos arcú, remek humorú művésznőjét. A szerepkör más, de a mostaniban is jól helyt áll, átjár operettből musicalbe és vissza – mert mindent tud.
A másik művésznő, aki végképp unikum a magyar színpadon: Oszvald Marika. Őt nézve az emberben elnémul minden ellenvetés az operett ellen. Pedig amit művel, az elvileg színtiszta giccs: kacarászik, riszál, mórikázik, trillázik, huncutkodik, negédeskedik – ahogy az meg van írva egy szubrett számára. De mindezt valami olyan áradó életerővel és életörömmel csinálja, hogy még a legmorcosabb nézőnek is mosolyognia kell. Ez az ötvenes évei közepén járó, tömör kis energiabomba énekel, táncol, cigánykereket hány – a közönsége imádja. És az alkalmi, véletlen közönsége is csak kalapot emelhet előtte.