Minket már letöröltek a térképről!

Naplementében tündöklő Velence, folyóba gázoló lovak, ostort csattogtató csikós és persze békésen doromboló macskák – nagyjából ilyen témájú festmények töltik meg a gyöngyösi művelődési központ előterét. Ráérősen sétálgató házaspárok méregetik a földre rakott, egymásnak támasztott műveket, némelyik hátán leolvassák az árat. Ötvenezerért már a nappali falára akaszthatnák némelyiket – főleg, ha a keret illik a szekrénysorhoz –, de akad, amelyikért százezret kéne leszurkolni. Az árus Püspökladányból jött, s némi megkönnyebbüléssel nyugtázza, hogy újabban már festményt is ajándékoznak az emberek.
– Ezt a képet 250 ezer forintra zsűrizték, de nem tudom eladni – vakarja a fejét az árus. A neves piktor absztrakt alkotása nem hatja meg a nézelődőket: sehogy se tudják kivenni, fát, házat vagy mifélét ábrázolnak az ecsetvonások, ezért gyorsan továbbállnak.
Ahogy a Gyöngyök Kulturális és Közgyűjteményi Központot jártuk, egymást keresztezték fülünkben a zenei műfajok: az egyik teremben az idén 45 éves Vidróczki Néptáncegyüttes táncospalántái ropták, a másikban a helyi középiskolások próbálták elsajátítani a keringő lépéseit egy megértő tánctanár instrukciói mellett. Az emeleti szobából fúvószenei futamok szűrődtek elő, a nyugdíjas pedagógusok – jobbára idős tanárnőkből álló – klubja karácsonyozott éppen, s a zeneiskola növendékei műsorral lepték meg őket.
– Akad egy szűk réteg Gyöngyösön, akik eljárnak a koncertekre, ám túlzás azt állítani, hogy lenne amolyan értelmiségi mag a városban – mondta Szabó Viola zenetanár. Vigasztaló viszont, hogy nívós zenei eseményekben bővelkedik a mátraalji város, s nemcsak ilyenkor, advent idején.
Gyöngyössolymosra optimista hangulatban érkeztünk, ugyanis az hírlik, hogy jó másfél éve, mióta új polgármestert választottak, itt egyenesen buzog a kulturális élet. Egy ideig még rendezvényszervezőjük is volt, igaz, csak addig, amíg a munkaügyi központ fedezte e rendhagyó közmunkát.
Most betlehemező gyerekek és felnőttek sereglenek ide a környékből, hogy versengjenek a díjakért. Már sötétedett, mikor benyitottunk a művelődés házába – ahol napközben a helyi iskola egyik osztálya, a 3. a is meghúzza magát –, s ha nagy tömeg nem is fogadott, az igazgatónővel, Németh Máriával és a könyvtárossal, Magyari Klárával beszélgetésbe elegyedhettünk. A polcok közt két alsós nebuló matatott. Ők minden kedden elidőznek itt, ha másért nem, hát hogy a nagy viccgyűjteményt böngésszék s kissé felviduljanak a tanítás után. A többi diákot már nehezebb lépre csalni, pedig Klára asszony klubot is szervezett a potenciális könyvmolyoknak. Ám a kamaszok inkább a számítógéppel molyolnak…
Délután öt óra körül járt, mikor Mátrafüred felé kanyarodtunk. Végiggurultunk a bazársoron, majd végre megpillantottuk a táblát: Színház és konferenciaterem. Hosszasan ráztam a kilincset, ám az elsötétült épületben nem leltem nyomát életnek. A gyógyító klímájáról híres helység lakói megszavazták ugyan, hogy elváljanak Gyöngyöstől, ám a belügyminiszter nem támogatta az önállóságot. A fürediek szerint azóta szófogadatlan mostohagyerekként bánik velük a mátraalji város.
– Minket szinte letöröltek a térképről. Évente ha kétszer tartanak rendezvényt, adventkor zsíros kenyeres teadélutánra, néhány hónapja meg egészségvédő előadásra kaptunk meghívót – dohogott Dobránszky Zsuzsa. Ha turisták érkeznek Füredre, egy kiállítóhelyet látogathatnak, a palóc babák múzeumát. Igaz, ott is évek óta ugyanaz a tárlat.
Zsuzsával, aki bevallotta, hogy bár már nyolc éve lakik Füreden, még sose nyitott be a múzeumba, jobb híján a patikában váltottunk szót. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan világosság szűrődött ki. Az idős gyógyszerésznő, Kránicz Józsefné is buzgón bólogatott: nemhogy a szellemi táplálékot nélkülözik, de Füreden még kenyeret sem kapnak délután három óra után.
Legfeljebb gyógyszert vehetnek, mondjuk valami nyugtatót…