Anyanyelvi őrjárat

A történet, amelyet elmesélek olvasóinknak, a mítoszok világába kalauzol el bennünket, abban gyökerezik. Remélem, nem érzik majd elfecsérelt időnek az elolvasását.
A görög mitológiának egyik ismert alakja a szépségéről híres ifjú, Narkisszosz. Alighogy felserdült, sok nő próbálta meghódítani, sőt, még fiú is, de, mint Ovidius, a kétezer évvel ezelőtt élt római költő írja Átváltozások (Metamorphoses) című fő művében: „egy fiatal fiu és egy lány sem kapta szerelmét”. Így járt vele Ékhó, a szintén szépséges nimfa is, akit azonban fecsegő természetéért s egy ebből eredő csacsiságáért Héra istennő még a Narkisszosszal való találkozás előtt azzal büntetett, hogy ne tudja kiejteni a szavak elejét, hanem csupán a végét. Ezért aztán szegény Ékhó mindig ott volt ugyan az általa hőn szeretett Narkisszosz nyomában, akibe halálosan beleszeretett, ám ezt nem tudta megmondani neki, bárhogy igyekezett is. Ha például valahol Narkisszosz a társait kereste s megkérdezte: „Van-e itt egy, van?”, helyettük reménykedve Ékhó felelt, a hallottak végét megismételve: „Egy van!”  A viszonzatlan, kínzó szerelem lassan-lassan teljesen felemésztette a nimfát; bánatában elsorvadt, s végül csak a hangja maradt meg, amellyel csupán  mások szavait, kiáltásait ismételgeti.
Ám Narkisszoszt is elérte a végzete. Az általa elutasítottak ugyanis megbüntetéséért könyörögtek az isteneknek, s Nemeszisz, a javak igazságos elosztásának istennője meghallgatta kérésüket. Az istennő nagyon is jól tudta, hogy amikor Narkisszosz megszületett, s szülei megkérdezték Teiresziaszt, a vak jóst, hogy mi lesz gyermekük sorsa, a jós úgy felelt: hosszú élet vár rá, de csak ha sosem ismeri meg saját arcát. Ezért aztán Nemeszisz úgy intézte, hogy Narkisszosz egy vadászat végén hajoljon egy tiszta forrás fölé, s ott pillantsa meg a saját tükörképét. Az isteni elgondolás bevált. A gyönyörű ifjú, amint meglátta saját képét a forrás vizében, beleszeretett magába, nem tudott elszakadni a látványtól, s őt is elemésztette az önmaga iránti szerelem. Azon a helyen pedig, ahol meghalt, egy szép sárga virág nőtt.
Miért mondtam el ezt a belőle áradó szomorúság ellenére is elbájoló történetet? Mert három szavunk is ebből ered.  Az egyik a nárcisz, a szépséges ifjú sírján nőtt virág neve, amely latin, majd német közvetítéssel került hozzánk; a másik az echó, amely visszhangot jelent; a harmadik pedig az istennő nevéből alakult, általában a sors által ránk mért igazságos büntetést jelentő nemezis.