Magyar zene Spanyolhonban

Kocsisék hazai diadala egyelőre elmaradt, de az együttes spanyol impresszáriója, s nem utolsósorban a spanyol közönség szerencsére bepótolta az ünneplést helyettünk is. Miközben Nemzeti Filharmonikus Zenekarunk január végén Cannes-ban, a világ egyik legnagyobb zenei szakrendezvényén, a MIDEM-en, Bartók-sorozatának két darabjával, Kocsis Zoltán vezényletével a legjobb zenekari felvételért járó díjat vehette át, itthon erről nem sokat hallhattunk. Kár lenne összeesküvés-elméleteket keresni egy újabb magyar világsiker hazai megünneplésének elmaradása mögött, inkább az a szomorú gyanú merül fel, hogy Bartók Fából faragott királyfi című darabja vagy a Kossuth szimfónia a külföldieknek sokkal fontosabb, mint nekünk. Magyarországon a zenei kultúrát oly mértékben vesszük hagyománynak és adottságnak, hogy már észre sem vesszük, hogy van. Bedobtuk a sufniba, s félő, hogy a legközelebbi lomtalanításnál végképp kidobjuk. Elfelejtettük ugyanis ápolni, mi több, átadni az újabb nemzedékeknek. Biztosan nő az magától. Ha pedig mégsem, ha nincs rá kereslet, nem érdekli a piacot – hogy ezt a közkeletű érvet is felhozzuk –, akkor erre nincs igény, s legfeljebb múzeumban vagy az öregotthonokban a helye.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem sokkal a nagy nemzetközi visszhangot kiváltott MIDEM-díj után spanyolországi turnéra indult, melyen öt városban, öt koncerten hallhatta őket a spanyol közönség. Most egy fájó, szakállas közhely következik: „Jó volt magyarnak lenni Spanyolországban.” Jó volt, mert Kocsis Zoltán és a Magyarországot képviselő nemzeti együttese fennállásának egyik legjobb formáját futotta, s a hangos sikerek nem maradtak el. S jó volt azért is, mert a lelkes ünneplés közepette igen hatásosnak bizonyult a naponta kapott hidegzuhany a turné valamennyi állomásán, mikor az ember azt érzékelte, hogy a spanyolok a saját terepünkön vernek meg bennünket, magyarokat, az egykori zenei nagyhatalmat. Megvernek bennünket a zene tiszteletében, a kultúra (a mi zenei kultúránk) megbecsülésében, s mindennek gazdasági hasznosításában.
Kocsisék turnéját figyelve, az első meghökkentő élmény rögtön az volt, hogy ezek a spanyolok nyilván szájuk elől elvonva a falatot, minden pénzüket koncerttermekre és zeneiskolákra költötték. Vajon miért éri ez meg nekik? Aztán figyelve az együttes fogadtatását a turné valamennyi helyszínén, már szinte bizonyosra lehetett venni, hogy szegény Spanyolországba bizonyára a madár se jár, ezért ünneplik oly hevesen a véletlenül odakeveredő idegeneket. Zenét pedig nyilván még az életükben nem hallottak, akkora volt az érdeklődés a magyar koncertek iránt.
Nos, a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar öt koncertet adott, közel tízezer ember hallotta. Bár kicsit több, mert Barcelonában a katalán rádió felvette a hangversenyt, hogy a jelen lévő 1900 hallgató mellett más is meghallgathassa a magyarokat. A közönség átlagéletkora legfeljebb harminc lehetett. Kabát a karfán, pulóverben, ahogy mi moziba járunk. A jegyárak 30 és 104 euró között mozogtak, üres széket egyet-egyet lehetett látni, azokat is a legolcsóbb helyeken.
A spanyol impresszárió a siker nyomán már a következő turnét is lekötötte, mely anyagilag is megéri: neki biztosan, hiszen öt telt házat adott el igen magas áron. Pratt úr, a spanyol impresszárió és csapata maximálisan elégedett volt a Nemzeti Filharmonikusok teljesítményével. „Jól eladhatók, hiszen, állítják munkatársai, ma ők Európa talán harmadik legjobb zenekara a berliniek és a bécsiek után.”
Európa zenei piacán hatalmas a nemzetközi kínálat, s ebben helytállni nemcsak a magyar országimázs miatt, hanem az együttes esetleges bevételei miatt sem mellékes. Ilyenkor a magyar nemzeti zenekar tagjai sem járnak rosszul, nekik is jól jön a „Spielpénz”, a fellépésenkénti negyvennyolc euró. A szólamvezetők, a szólisták nyilván valamivel többet kapnak, de a nemzetközi koncerteken keresett gázsi az itthoni életben maradásukhoz szükséges. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar költségvetésének kilencven százalékát kénytelen az államnak visszafizetendő járulékokra és a bérekre költeni. A többi marad hangszerre, turnéra, koncertre, kottára, vagyis mindenre, amitől egy zenekar megszólal. Ami az adott körülmények között az igazi magyar zenei csoda.
Egy ország gazdasági teljesítőképessége függ a közösség kulturális színvonalától, a kultúrához való viszonyától. Egy szerencsénk, hogy egyelőre akadnak még spanyolok, japánok s egyéb nemzetek, melyek a saját zenei kultúrájuk fejlesztése mellett helyettünk is életben tartják a magyar kultúra egyik legpiacképesebb szeletét, a magyar zenét, a magyar zenei együtteseket.