Magyar zene Spanyolhonban

Komolyan veszik komolyzenénket – legfőképpen külföldön. Fergeteges sikerek igazolják, hogy a magyar kultúra egyik legpiacképesebb szelete a magyar zene. Ezt legutóbb a messzi Spanyolországban tapasztalhattuk meg a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok turnéján, ahol munkatársunk is jelen volt.

KultúraKálmán Zsuzsa2008. 03. 07. péntek2008. 03. 07.
Magyar zene Spanyolhonban

Kocsisék hazai diadala egyelőre elmaradt, de az együttes spanyol impresszáriója, s nem utolsósorban a spanyol közönség szerencsére bepótolta az ünneplést helyettünk is. Miközben Nemzeti Filharmonikus Zenekarunk január végén Cannes-ban, a világ egyik legnagyobb zenei szakrendezvényén, a MIDEM-en, Bartók-sorozatának két darabjával, Kocsis Zoltán vezényletével a legjobb zenekari felvételért járó díjat vehette át, itthon erről nem sokat hallhattunk. Kár lenne összeesküvés-elméleteket keresni egy újabb magyar világsiker hazai megünneplésének elmaradása mögött, inkább az a szomorú gyanú merül fel, hogy Bartók Fából faragott királyfi című darabja vagy a Kossuth szimfónia a külföldieknek sokkal fontosabb, mint nekünk. Magyarországon a zenei kultúrát oly mértékben vesszük hagyománynak és adottságnak, hogy már észre sem vesszük, hogy van. Bedobtuk a sufniba, s félő, hogy a legközelebbi lomtalanításnál végképp kidobjuk. Elfelejtettük ugyanis ápolni, mi több, átadni az újabb nemzedékeknek. Biztosan nő az magától. Ha pedig mégsem, ha nincs rá kereslet, nem érdekli a piacot – hogy ezt a közkeletű érvet is felhozzuk –, akkor erre nincs igény, s legfeljebb múzeumban vagy az öregotthonokban a helye.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem sokkal a nagy nemzetközi visszhangot kiváltott MIDEM-díj után spanyolországi turnéra indult, melyen öt városban, öt koncerten hallhatta őket a spanyol közönség. Most egy fájó, szakállas közhely következik: „Jó volt magyarnak lenni Spanyolországban.” Jó volt, mert Kocsis Zoltán és a Magyarországot képviselő nemzeti együttese fennállásának egyik legjobb formáját futotta, s a hangos sikerek nem maradtak el. S jó volt azért is, mert a lelkes ünneplés közepette igen hatásosnak bizonyult a naponta kapott hidegzuhany a turné valamennyi állomásán, mikor az ember azt érzékelte, hogy a spanyolok a saját terepünkön vernek meg bennünket, magyarokat, az egykori zenei nagyhatalmat. Megvernek bennünket a zene tiszteletében, a kultúra (a mi zenei kultúránk) megbecsülésében, s mindennek gazdasági hasznosításában.
Kocsisék turnéját figyelve, az első meghökkentő élmény rögtön az volt, hogy ezek a spanyolok nyilván szájuk elől elvonva a falatot, minden pénzüket koncerttermekre és zeneiskolákra költötték. Vajon miért éri ez meg nekik? Aztán figyelve az együttes fogadtatását a turné valamennyi helyszínén, már szinte bizonyosra lehetett venni, hogy szegény Spanyolországba bizonyára a madár se jár, ezért ünneplik oly hevesen a véletlenül odakeveredő idegeneket. Zenét pedig nyilván még az életükben nem hallottak, akkora volt az érdeklődés a magyar koncertek iránt.
Nos, a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar öt koncertet adott, közel tízezer ember hallotta. Bár kicsit több, mert Barcelonában a katalán rádió felvette a hangversenyt, hogy a jelen lévő 1900 hallgató mellett más is meghallgathassa a magyarokat. A közönség átlagéletkora legfeljebb harminc lehetett. Kabát a karfán, pulóverben, ahogy mi moziba járunk. A jegyárak 30 és 104 euró között mozogtak, üres széket egyet-egyet lehetett látni, azokat is a legolcsóbb helyeken.
A spanyol impresszárió a siker nyomán már a következő turnét is lekötötte, mely anyagilag is megéri: neki biztosan, hiszen öt telt házat adott el igen magas áron. Pratt úr, a spanyol impresszárió és csapata maximálisan elégedett volt a Nemzeti Filharmonikusok teljesítményével. „Jól eladhatók, hiszen, állítják munkatársai, ma ők Európa talán harmadik legjobb zenekara a berliniek és a bécsiek után.”
Európa zenei piacán hatalmas a nemzetközi kínálat, s ebben helytállni nemcsak a magyar országimázs miatt, hanem az együttes esetleges bevételei miatt sem mellékes. Ilyenkor a magyar nemzeti zenekar tagjai sem járnak rosszul, nekik is jól jön a „Spielpénz”, a fellépésenkénti negyvennyolc euró. A szólamvezetők, a szólisták nyilván valamivel többet kapnak, de a nemzetközi koncerteken keresett gázsi az itthoni életben maradásukhoz szükséges. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar költségvetésének kilencven százalékát kénytelen az államnak visszafizetendő járulékokra és a bérekre költeni. A többi marad hangszerre, turnéra, koncertre, kottára, vagyis mindenre, amitől egy zenekar megszólal. Ami az adott körülmények között az igazi magyar zenei csoda.
Egy ország gazdasági teljesítőképessége függ a közösség kulturális színvonalától, a kultúrához való viszonyától. Egy szerencsénk, hogy egyelőre akadnak még spanyolok, japánok s egyéb nemzetek, melyek a saját zenei kultúrájuk fejlesztése mellett helyettünk is életben tartják a magyar kultúra egyik legpiacképesebb szeletét, a magyar zenét, a magyar zenei együtteseket.

Ezek is érdekelhetnek