Lemeztelenít a kamera

Mostanában sokat foglalkozik vele a sajtó. Leginkább a Cannes-i Filmfesztivál óta, ahol hajszál híján megkapta a legjobb női alakítás díját a Delta című filmért. Az lett volna csak a nagy szenzáció! De kapott ő már hasonlót, nem is egyet, legutóbb éppen az említett filmért a mi szemlénken.
Hajtott a kíváncsiság, ezért találkozásunk elején rögtön megkérdeztem: miért kopasz? Hát nem a nagy meleg miatt vágatta tüsire a haját, de még csak nem is valamiféle sztárallűrből, hogy még jobban odafigyeljenek rá. Egy betegség kényszerítette rá, de túl van rajta, erről nem is akar többet mondani. „Így alakult az életem” – fújja ki a cigifüstöt.
Nem érdekli, mit mondanak róla. Mindenki tegye a dolgát, ne másokkal foglalkozzon. Szimpatikus hozzáállás, csakhogy nálunk ez nem így van. Az emberek sutyorognak, megjegyzéseket tesznek, leginkább rosszindulatúakat. Mondjuk éppen azt, hogy azért olyan feltűnően rövid a színésznő haja, mert gyógyíthatatlan beteg. Vagy arról nyilvánítanak véleményt, milyen sovány: biztosan anorexiás. Most, hogy sokat látták a tévében, az újságokban, azonnal felismerik az utcán. A nevét viszont nem feltétlenül jegyzik meg elsőre, így ha szóba kerül, legtöbben csak annyit mondanak: ja, az a kopasz kiscsaj. Ó, ha tudnák, hogy eredetileg szőke hajkoronája van! De erre már ő se nagyon emlékszik, mert filmszerepei miatt mindig be kellett festenie sötétre.
Olvastam róla, hogy egy évig csak paradicsomot evett. Már meg is van: innen a soványság, gondoltam én. De nem volt tudatos a koplalás, pedig tényleg alig vett ételt magához. Sose volt valami húsos forma, ilyen az alkata. Megkapó látvány, az biztos, főleg ha csak egy laza trikóban látni.
Vagy teljesen meztelenül. Filmjeiben sokszor meztelen, de soha nem öncélúan. Ha indokolt, sosem kérdés számára a vetkőzés. A kamera egyébként is lemezteleníti a színészt. Ne képzeljünk erotikus jeleneteket, ő pici és törékeny testével a szerep, a jelenet része, nem is kell neki beszélnie, hiszen lényével mindent elmond. Ezt a fajta őszinteséget nehezebb megmutatni, mint ha csak egy felsőt ledobna magáról. Szokták mondani, a színész munkaeszköze a teste. Valóban így van, itt a bizonyíték rá. Semmi játék, semmi megjátszás. Ami a filmvásznon történik, az a valóságban is úgy van. Maga a filmrendező sem színésznek tartja a színészt, hanem modellnek. Aki önmagát adja, aki előhívja magából rejtett tulajdonságait. Ha ez sikerül, talán még maga a művész is megijed. Attól, hogy milyen borzasztó, utálatos (is) tud lenni. Ezt „bevállalni” – na, az a legnagyobb feladat.
Néha besűrűsödik az élete. Mint most, Cannes után. De viszonylag hamar alábbhagy az érdeklődés. Nem hívogatják a rendezők, külföldön is hallgatnak a producerek. Majd egyszer… Hátha… Türelmes egy lány. Állandó társulat hiányában ott játszik, ahol szükség van rá. A Krétakörben, a KoMában. Pedig színházat lehetne rá építeni – de legalábbis egy egész repertoárt. Megszokhattuk már: nem tudunk bánni a tehetséges emberekkel. Valahogy körön kívül kerülnek.
„Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz…” – néz rám kerek szemekkel. Akkor is tudta, milyen a színészsors, amikor jelentkezett a színművészetire. Békéscsabán érzett rá először a játék ízére, stúdiósként, majd Debrecenben dráma tagozaton érettségizett. Eltöltött már néhány évet a pályán, mindenről megvan a véleménye, de nem szereti kimondani, mert egyre inkább úgy érzi, félreértik az emberek. Megtartja magának.
Tudja, mit akar. Nem akar kötöttséget, mindenben egyedül akar dönteni. A nehezebb utat választotta, a szabadúszást. Ez az út az övé. Mi pedig csak azt látjuk: Tóth Orsi jó úton jár.