Téli Magyarország

Hagyjuk, legyintés. Majdnem elhajtok az Élőhal kapható tábla mellett, gyors fék, kormány jobbra, a Volkswagen huppan a kőzúzalékkal felszórt földúton, kikerülök egy gyanúsan feneketlennek tetsző, a hártyavékony jég alatt didergő tócsát. Lehet, hogy többen is birtokolják ezt a megtisztelő címet, de számomra egy az igazi. A haza költője, az igazi, itt született az Élőhal kapható táblától kábé százméternyire, 1800. december 1-jén, délután négy órakor.
A 7-es út mellett elterülő, gyéren lakott területet akkor még Pusztanyéknek hívták. Még nyoma sem volt az építőanyag-kereskedésnek (tetőfedő anyagok és nyílászárók stb.). A határ, akkor, a Nádasdy család birtoka. A Nádasdyaké, akik később szép és modern kastélyt építtetnek a közeli Ladányban. Mondják, igen kemény, kopogós faggyal köszön be abban az évben a december, a vékony csontú, gyengécske gyereket, aki a haza költője lesz, meleg gyapjútakaróba csavarva, lovas fogaton viszik a meredek kaptatón a nadapi templomba keresztelni.
Kikászálódom a kocsiból, egy kisebb falka racka és bárány mindjárt az autóhoz csődül – a halastó mellett kisebb tanya, állatfarm is van. „Van még ponty?” Szerencsém van, válogathatok is. Kiválasztok egy jókora tükröst. Gyerekkoromban madzagra fűzve az övünkre kötöttük a nádból készült pecával megfogott halat. Gondolom, épp így tett a haza költője is, hiszen a Velencei-tó mellett nőtt fel. Az efféle szokások nehezen változnak. Vajon rossz gyerek volt? Lopott gyümölcsöt a szomszédtól? Végigfolyt vajon a barack édes leve a combján, amikor a zsákmányt a bő nadrág zsebében rejtette el?
Profán, de valós gondolatok, akkor is, ha a haza költőjéről van szó. Megborzongok, mert belém markol a fagyos szél, az új lovarda felől keresztülnézek a varjaktól látogatott mezőn. Ki gondolta volna, hogy innen indul útjára az, aki a Szózat szerzője lesz? Negyvenes éveiben már ünnepelt költő, a pesti társaság vezéralakja... Aztán közbejön a forradalom, a szabadságharc, a politika... (Brrr. Az a hideg szél.) Vörösmarty Mihály, a haza költője, a szomszédos Baracskán, majd Nyéken gazdálkodik, tyúkot tart, dinnyével, dohánnyal próbálkozik – hírhedt szivarjai vannak, ezek emlékezetét ma is őrzi leleménye, a „szivar” szó. Nem öreg, de annak látszik. Szakállasan, bottal bolyong a faluban, riogatja a gyerekeket.
„Most tél van és csend és hó és halál, A föld megőszült...” – az Előszó híres sorait itt, a szomszédos Baracskán jegyzi le. Körülnézek, és azt látom, valóban ősz a föld. A 7-es út mentén a szétdobált gumiabroncsot, a betontörmeléket vékony zúzmara lepi, a drótkerítésbe belekötni próbál a szél. Gyerekcsapat vág át az úton, az iskola felé. Lehet, hogy köztük van az, akiről százötven év múlva cikket írnak? Mintha ez az álomba dermedt, téli Magyarország arra várna, hogy jöjjön valaki, és felébressze a tetszhalálból.