D. Tóth Kriszta lánya felöltöztette a kitüntetést

–  Ismeri az indoklást?
–  Igen, de nem szívesen idéznék rólam szóló elismerő szavakat. Ellentmond a természetemnek, s hacsak nem kényszeríti rám, nem tenném. Olyan vagyok, mint a  testvérem, aki ugyanebben a szakmában dolgozik és sokkal jobban bírja a kritikát, mint a dicséretet.

–  Másként kérdezem. Szíven ütötte ez a minden ízében szakmai elismerés?
–  Inkább kellemes meglepetés, mert nem vagyok az a típus, akit díjakra szoktak jelölni. Különösen nem olyan, aki meg is nyeri ezeket, legalábbis eddig nem ez volt a jellemző. Azért is örültem, mert az átadáson az hangzott el, hogy szem előtt tartották a szakmai, újságírói teljesítményt és az emberi tulajdonságokat is. Számomra ez az „és” nagyon fontos.

–  Az egyik kurátor így fogalmazott: D. Tóth Kriszta „emberséges újságíró. Sokan bizonyára felkapják a fejüket: vannak még emberséges újságírók?
–  Szerintem sokan vannak, csak nem lehet tudni róluk. A nézőknek, olvasóknak is meg kellene látniuk az újságírókban az embert, különösen manapság. Az elmúlt hónapokban – nem csak a sajtóban, hanem az élet minden más területén is – tapasztalhattuk, hogy nincs az a siker, az a pozíció, amely örökké tart. A gazdaságban zajló folyamatok mindannyiunkat figyelmeztetnek arra, hogy azokat az értékeket kell szem előtt tartanunk, amelyeket semmilyen válság nem vehet el tőlünk: az emberséget, a szolidaritást, a tisztességet, a toleranciát, a családot, az igaz barátságot. Elsősorban emberek vagyunk, s csak ezután újságírók, szövőnők, karosszérialakatosok, tanárok és így tovább. Elnézést is kértem a kurátoroktól, amikor megjegyeztem, hogy nekem a „médiaszemélyiségből” a személyiség a fontosabb.

–  Ez a díj azt is üzeni, hogy D. Tóth Kriszta hiteles televíziós. Miként teremtette meg önnön hitelességét?
–  Nagyon nehéz és összetett kérdés ez. Tizenkét évi televíziózás tapasztalatával mondhatom, hogy a szakmánkban dolgozó mai fiatalok gyakran türelmetlenek. Márpedig a szakmánknak az emberség mellett a hitelesség a másik alapkövetelménye. Nem lehet megúszni a kemény háttérmunkát, éveket kell rászánni és kivárni azt a pillanatot, amikor megérdemelten kaphat valaki képernyős lehetőséget.

–  Hitelességéhez az is hozzájárul, hogy nem lett bulvárhősnő, nem celeb. Árulja már el, hogy csinálta?
–  Elég komoly munkám van ebben... Másrészt mindig tanultam a hibáimból. Édesanyámtól örököltem azt a tulajdonságomat, hogy hajlandó vagyok elismerni, ha rosszul döntök. S nem gondolom, hogy az ember veszít az értékéből, ha felismeri a hibáit.

–  Van jelentősége, hogy – Baló György, Friderikusz Sándor és Szellő István után – az első női díjazottként lehetett az Év Médiaszemélyisége?
–  Annak van jelentősége, hogy végre nő is megkapta ezt a díjat. Meg is jegyeztem a díjátadáson, hogy remélem, nem az utolsó leszek a sorban. Ebben a szakmában ugyanis nagyon sok tehetséges kolléganő van, akik keményen dolgoznak azért, hogy ne „masniként” emlegessék őket.

–  Mindenesetre sok televíziós, aki rendszeresen feltűnik a képernyőn, különösen hírműsorokban, politikai magazinokban, gondolja magáról, hogy ő is lehetne az Év Médiaszemélyisége. Ön nem tartozott közéjük?
–  Sohasem úgy végeztem a munkámat, hogy majd valamilyen díj jár érte. Abban igaza van, hogy sok kolléga és kolléganő van, aki szintén megkaphatta volna.

–  Ez a díj oklevél vagy plakett?
–  Egy plakett és egy nőalakot ábrázoló szobor, amit másnap, amikor hazaértem vele, a kislányom azonnal felöltöztetett...