Eszenyi a „nagy fehér bálna” bendőjében

– Sokat vállal. Meddig feszíthető a húr? Tudja, hol a határ?
– Ezer és ezer dologra kell figyelnem. Miközben minden nap tíztől kettőig próbálok, az igazgatói feladataimmal járó megbeszélések is egymást követik. Ma például a főmérnök úrral bejártam a színházat, aztán jött az iparművészeti egyetem rektora, akivel az együttműködés lehetőségeiről tárgyaltunk, majd siettem a főpolgármesteri hivatalba. Kicsit elcsúszott a program, így aztán önnek is várnia kellett rám.

– Több vasat tart egyszerre a tűzben. Minden feladatára egyformán képes figyelni? Eszenyi Enikő hány példányban létezik?
– Valahogy az a kép alakult ki rólam, hogy állandóan a figyelem középpontjában vagyok, túlságosan sok mindent csinálok. Ez pedig olyan látszatot kelthet, hogy végül is nem csinálok semmit, vagy nem tudok elmélyülni a munkáimban.

– Ezzel szemben?
– Amit elvállalok, azt maximálisan teljesítem. Az utóbbi fél évben egymásba torlódtak a dolgaim, ami persze nem rajtam múlott. Mészáros Márta tavaly februárban hívott fel, hogy a Kéthly Annáról szóló új filmjének főszerepét nekem szánja, nyáron kezdődnek a forgatások. Miután ez hónapokat csúszott, volt időm megírni a színházigazgatói pályázatomat, felvettünk egy meselemezt, és készülhettem a következő rendezésemre is. Aztán megkerestek a Megasztártól, hogy részt vennék-e a zsűrizésben. Mivel még mindig nem lehetett tudni a forgatások időpontját, s a színházban sem vártak új feladatok, ezért igent mondtam – és nem is bántam meg, mert szombatról szombatra nagyon sok öröm ért.

– Megszaporodtak az interjúk, az újságcímlapok is. Ha azt veszi észre, hogy túl sokat szerepel, zokszó nélkül visszavonul a nyilvánosság elől?
– Ez nekem sosem okozott gondot. Amikor úgy éreztem, hogy nincs mondanivalóm, nem adtam interjút. Most viszont más a helyzet, színházigazgatóként nem utasíthatom el az újságírói megkereséseket. Pedig igazából én az intézménnyel szeretnék foglalkozni, nem egymás után nyilatkozni és kéziratokat javítani.

– Talán annak könnyebb, aki nem színész, rendező és direktor egy személyben. Ön saját színházán belül is sokoldalú! Meg kell osztania az erejét?
– Nézze csak meg a január havi műsort, nem játszom sokat. Öt este vagyok színpadon. De nem ülök tétlenül a többi napon sem, javában próbáljuk Tracy Letts Augusztus Oklahomában című drámáját, melynek március 6-án lesz a bemutatója.

– Akkor már hivatalosan is a Vígszínház igazgatója, február elsejétől szól a megbízatása. Nem fél az új szerepkörtől?
– Ezt kérdezik tőlem a leggyakrabban. Nem ritkák a csípős megjegyzések sem, vajon mit értek én a gazdasági kérdésekhez. Édesapám főkönyvelő, gazdasági igazgató volt, ha úgy vesszük, genetikailag örököltem tőle ilyesfajta tehetséget, de ezt inkább nem hangoztatom, mert a végén tényleg úgy tűnihet hogy én mindenhez értek. Természetesen nem értek mindenhez. Viszont egy csomó dolgot meg akarok tanulni. A legjobban a Vígszínház érdekel.

– Ha jól számolom, huszonhét esztendeje lépett be először az épületbe...
– Vegyük hozzá a két év főiskolai gyakorlatot is, úgyhogy összesen huszonkilenc éve kötődöm a színházhoz. Ez az otthonom. Nem egyszer előfordult, hogy aludni sem mentem haza. Tehát az életem nagyobb része reggeltől estig itt zajlik: próbák, előadások, beszélgetések. Ebben a színházban találtam meg azokat a mestereket, akikben vakon hittem, később vitatkoztam velük, sőt lázadtam is ellenük. De az a fajta szellemiség, amit ők képviseltek, ma is etalon számomra. Sorolhatnék imádott színészeket is, kiknek személyisége végérvényesen belém égett.

– Amikor először megpillantotta az ékszerdoboznak is beillő színházépületet, megfordult-e a fejében, hogy egyszer jó lenne majd ott játszani?
– Azt sem tudtam, hol van a Vígszínház! Csengerben születtem, később Debrecenben éltem. Amikor Budapestre jöttem felvételizni, a pályaudvarról tévedésből a Margit híd felé indultam el. A járókelők magyarázták el, hogy merre találom a Színművészetit: épp az ellenkező irányban! Visszafelé a villamos ablakából feltűnt egy hatalmas épület, meg is kérdeztem az utasoktól, mi lehet az. Meglehetősen furcsán néztek rám, hogy nem ismertem fel a Vígszínházat... Főiskolásként aztán sokszor vágyódtam a „nagy fehér bálna” bendőjébe, merthogy formája után így neveztük el az épületet.

– Most pedig a „nagy fehér bálnát” igazgathatja...
– Ha hiszi, ha nem, soha nem fordult meg a fejemben, hogy szeretnék ennek a színháznak az igazgatója lenni. Színésznőként, rendezőként sok szép sikert elértem, amit elsősorban a korábbi direktoroknak, Horvai Istvánnak és Marton Lászlónak köszönhetek. Megadatott, hogy külföldön is gyűjtsek tapasztalatokat. Prága és Pozsony Nemzeti Színházában többször rendeztem, főként Shakespeare-darabokat. Dolgoztam Amerikában is. És hát Moszkva! A Tagankán Ljubimov módszereit tanulmányozni óriási élmény volt. Mindent egybevetve, most láttam elérkezettnek az időt arra, hogy felelősséget vállaljak egy teljes színházi alkotóközösségért.

– Nagy kihívás?
– És mellette felemelő feladat is. A napokban töltöttem be a 48. életévemet. Eljutottam tehát abba a korba, hogy átadjam a tapasztalataimat az utánam jövőknek. Ezeken a falakon belül rengetegen vannak, akik ismerik a félelmeimet, mindig meghallgatták a panaszaimat, osztoztak az örömeimben, s együtt viseltük el a bukásokat. A Vígszínházról azt is elmondhatjuk, hogy családi színház, vagyis generációk nőttek fel az előadásainkon, miközben én magam is felnőttem.

– Önzetlenül le tud mondani mások javára a sikerről? Jöjjenek a fiatalok?
– Pontosan. Miként a pályázatomban is megfogalmaztam: sok tehetséges ember koordinátora szeretnék lenni. Nyitott színházra törekszem, minden jó ötlet érdekel. A Vígszínház ma a legtöbb nézőt befogadó prózai színház Magyarországon. Óriási erőfeszítést jelent estéről estére több mint ezer nézőt becsalogatni a nézőtérre. De én rendületlenül hiszek a nagyszínház erejében, melynek bonyolultságát színésznőként és rendezőként is megéltem, itthon és külföldön egyaránt. Nem kevesebbre vállalkozom, mint hogy megőrzöm a több mint százéves vígszínházi hagyományt, mindazonáltal a folyamatosság és a megújulás egyensúlyát keresem.

– Hallhatnánk a konkrét elképzeléseiről?
– Elképzeléseim vannak, de ezekről még korai lenne beszélni. Ez nem úgy működik, hogy február elsején beiktatnak, másodikán pedig kihirdetem a műsortervet. Egy új évad megtervezéséhez hosszas egyeztetéseken át vezet az út. Az előkészületek megkezdődtek, s egész nyáron folytatódnak. Leghamarabb május elején, a Vígszínház születésnapján fogok néhány konkrét dolgot mondani.

– Tudja, hogy milyen kép él önről a köztudatban?
– Természetesen tisztában vagyok vele. Pozitív és negatív irányban is torzított rólam a kép. Vagy túlságosan idealizált, vagy túl becsmérlő. Igazából azok ismernek, akik naponta találkoznak velem. Számomra a legjobb visszaigazolás az volt, amikor a társulat százszázalékosan támogatta a pályázatomat, s nagyon jó érzés volt az is, hogy a fővárosi közgyűlés egyhangúlag elfogadta a kinevezésemet.

– Milyennek látja magát? Milyen „az” Eszenyi?
– Amikor az öltözőmben leülök a tükör elé, kénytelen vagyok szembenézni magammal. Aztán elkészül a smink, felkerül a fejemre a paróka – és máris átváltoztam.

– Tehát elégedett a tükörben látottakkal?
– Bevallom magának, engednék a 48-ból...

Fotók: Almási J. Csaba

Hallgassa meg Eszenyi Enikőt itt!