Fölszállott a páva a barackmagra

„Itt van egy bolond úr Pestről! Nem gyümölcsöt akar, hanem barackmagot. Mit mondjak neki?” – kérdezte a portás telefonon a nagyfőnöktől. „Engedje guberálni a konténerből” – hangzott a megengedő válasz. Ez a fura párbeszéd 1965-ben zajlott le a kecskeméti konzervgyár portáján, és a „bolond úr” egy nagy tömött szatyorral távozott. – Így kezdődött – emlékezik Hermann János, a 68 éves művész, akit ma is lelkesít az egykori esemény. – Kincsesbánya volt nekem az a konténer – mondja –, tele óriási, foltos kajszibarackmagokkal. Mert a folt a magon maga is egy művészi kihívás: úgy választani és faragni meg a témát, hogy hatása a legjobban érvényesüljön.

Hermann János szerint a magfaragás is hungarikum, mert – tudomása szerint – csak itt, a Kárpát-medencében művelték. Pásztorok, erdészek, katonák, rabok, illetve tanárok, művészek faragták a kajszi, a cseresznye magvait, és a legkorábbi adatok az 1830-as évekig vezetnek vissza. Rá személy szerint az egykor Tihanyban élő népi faragó, Bognár Gábor művészete tett nagy hatást, aki vallásos tárgyú medáljai révén megkapta az utókortól a Krisztus-faragó kitüntető címet.

– Az alkotás számomra életforma, és az az igazán megnyugtató benne, hogy senkinek sem ártok vele. Sőt, ha nekem örömet okoz, akkor ez mással is megeshet – vallja Hermann János, aki sokoldalú tehetségét a karikatúrarajzolásban és zongoratanárként a zenében is kamatoztatja. A magfaragáshoz azonban, a művészi ihleten és ötleten túl, idő és türelem is kell. Ami nem baj, mert így az embernek van ideje közben gondolkodni és gyönyörködni a születő műben. Kezdetben negyven órát is igénybe vett, míg kifaragott egy-egy magot, amihez maga gyártotta az eszközöket. Egy átalakított cipészkés és néhány tűből köszörült „véső” alkotta a szerszámkészletet. Húsz éve azonban az ő műhelyébe is betört a technika, mégpedig az elektromos fúrók révén, amely kétségkívül meggyorsítják a faragást, a csiszolást, de nem helyettesítik a jó öreg cipészkést. Mitológiai alakok, népi motívumok, nemzetünk nagyjainak, régi idők nagy művészeinek portréi domborulnak a magokon. A művész otthonosan mozog a görög és római mitológiában éppúgy, mint a magyar népi motívumok világában. Mint oly sokakat, őt is megihlette a páva, ami a középkorban a hiúság madara, később a szabadság jelképe lett, napjainkban pedig a népművészetek sokszínűségének a szimbóluma. De megfaragta Széchenyi István, a legnagyobb magyar arcmását is, emellett sok Krisztus-arcot, Máriát a gyermek Jézussal és II. János Pál pápát.

Barackmaggal dolgozni azért is csodálatos dolog, mert belül üreges, áttörhető, ami különleges művészi megoldásokra, így például csipkeszerű motívumok kidolgozására teszi alkalmassá. Nem így a csont, ami nem áttörhető, s emiatt másképp kell vele bánni. Évtizedekkel ezelőtt vásárolt nyolcvan kiló marhalábszárcsontot a fővárosi vágóhídon, ami egy életre elegendő munkához adott alapanyagot. Méghozzá olyat, ami semmivel sem rosszabb minőségű, mint a méregdrága elefántagyar. Ebből is miniatúrák, medálok készülnek, de nagyobbak, mint a barackmagok.

Korábban a magfaragó pénzt is látott a munkájából, leginkább úgy, hogy kijuttatta az Egyesült Államokban élő öccsének, aki ott értékesítette. Manapság elsősorban kedvtelésből farag, és a meglévő miniatúráit igyekszik további témákkal gazdagítani. Mostanában már többet pihennek a szerszámok is, de azért messze még az idő, hogy nyugdíjba menjenek.