Hamlet a fürdőkádban

Színész óriások sétálgattak a főutcán, művészek ragadtak főzőkanalat, világmegváltó beszélgetések szorultak kis, kocsmai asztalok mellé, és szigorú szakmai ítészek boncolgatták a versenyprogram darabjait – ilyen mozaikokból állt össze a most záruló Pécsi Országos Színházi Találkozó. Igaz, hogy a versengő darabok javarészt groteszk, kiábrándító képet festettek az életünkről, de a mezőnyt válogató filmrendező, Janisch Attila ízlésének köszönhetően humorral lögybölve nyeltük le a keserű pirulát.

Hogy mi minden ma a színház? Erre kaptak valamiféle választ mindazok, akik sikerrel tülekedtek a jegyekért és a pótszékekért.

Kezdjük a klasszikusokkal! Shakespeare sosem válik porossá, sőt – ez idén is kiderült. Az egri társulat Zsótér Sándor rendezésében A velencei kalmárt vitték színre egy szűkös, lakótelepi lakás díszletében, a szív és a pénz logikája közt vergődő szereplőkkel. Hogy hangzik Hamlet monológja egy fürdőkádból? – ezt a zalaegerszegi színház csapata mutatta meg Bagó Bertalan rendező instrukciói szerint. Nem egy leendő nagy királyt, hanem egy szülői minta és erkölcsi támasz nélkül sodródó, cinikus kamasz Hamletet állítottak a deszkákra, aki bizony arról töpreng a kádban – lenni vagy nem lenni -, hogy felvágja-e az ereit. És persze nem hiányzott a versenyprogramból a Nemzeti Színház sem, a Shakespeare-i Szentivánéji álom „átiratát” Alföldi Róbert rendezésében hozták Pécsre. S nem is hiába, hiszen Botho Strauss Park című darabját óriási érdeklődéssel fogadták a találkozón.

S hogy mi minden még a színház? Hát habkönnyű… Az Operettszínház társulata nem „versenyművel” érkezett, hanem egy közönségcsalogató musicallal, az Oltári srácokkal. Legalább ezerötszáz néző szorongott az Uránváros felé vezető út mentén fekvő sportcsarnokban, hogy láthassa az Oltári srácokat. Öt helyes, bohém fiatalembert, köztük a nagyágyút, Dolhai Attilát, akinek a sikongó lányok szerint „baromira jó teste van”. Hogy maga a musical erőltetett és hatásvadász, az nemigen rázta meg az ünneplő publikumot. Jelen sorok írójára viszont oltári unalom telepedett az amerikai ízlésre hangolt musicaltől. A bűnös lelkek megtérítését vicces betétekkel és drogos „nagyhalállal” keresztező „dalmű” a felejthető végpontját képezte a POSZT Off programok kínálatának.

Milyen még a színház? Vérfagyasztóan nevetséges – ilyen volt A Jógyerekek képeskönyve, Ascher Tamás rendezésében. Az Örkény Színház társulatának tagjai azt festették elénk, hogyan gyilkoljuk, nyomorítjuk a gyerekeink lelkét, csak azzal, hogy utasításokkal, parancsokkal bombázzuk őket reggeltől estig. S milyen még? Szívfájdító. Ilyen a kortárs szerző, Háy János istendrámája, a Gézagyerek egy autista fiú szemszögéből mutatja a semmiben lógó világot.

Emellett merészen játékos és végsőkig fegyelmezett „üzem” is Thália műhelye. Hogyan merhette volna különben a nézők elé vinni a Maladype társulata Büchner művét, a Leonce és Lénát?! Itt ugyanis a fekete térben eszköztelenül tárták fel magukat -, izzadó testüket és izgalomtól rángatózó arcukat - a színészek. Csupán néhány bambusz rudat ragadhattak meg kellék gyanánt. S mégis a játék lényege felfénylett. Nem hiába nyűgözték le Kézdy Györgyöt, aki zsűritagként nézte a pécsi előadásokat. Az idős művész elragadtatva mondta: ez egészen más arcát mutatja a színháznak, mint amit ő eddig gondolt. Ebben az előadásban ugyanis jeleneteket rendelhettek a nézők, s úgy ugrálhattak a darab „menüjében”, mintha csak egy számítógépes játékban vennének részt.

Pécsett ismét kiderült hát, hogy a mai magyar színház egyszerre szép és rút, okos és ostoba, gyáva és bátor. Viszont még él, lélegzik, s bizony manapság ez is felér egy hepienddel…

A mai programokról további információkért keresse fel a POSZT honlapját.