Mazsi szívhez szóló dallamai

Az autentikus cigányzene megszállott képviselője jó kedélyű ember, szeret tréfálkozni. Élete az utóbbi években nagyon sűrű: különböző formációival egymás után jelennek meg lemezeik, nemrég új csapatot szervezett, hónapokra előre tele van a koncertnaptára.

Vegyük sorra a zenekarokat. A hazai és nemzetközi hírnévnek örvendő Romengo együttes 2004-ben alakult, nagyecsedi oláhcigány hagyományokon alapuló cigányzenét, valamint saját szerzeményeket játszanak. A hasonló zenei világú Lakatos Mónika és a Cigány Hangok azért jött létre, hogy lehetőséget adjanak a feltörekvő tehetségeknek, az eddig csak saját környezetükben éneklőknek, illetve a már nem aktív zenészeknek. Ennek a formációnak „szűkebb” változata a Lakatos Mónika Folk Trió, alkalmazkodva a kisebb koncerthelyszínekhez. A Ro­ma­nimo párosa, Mazsi és Móni kizárólag hallgatókat, balladákat tart műsoron. Az ötödik örömcsapat pedig a MazsiMó–GipyMó, amely 2021 nyarán született.

– Régi vágyam volt, hogy legyen egy saját gitárzenekarom, amely lendületes katalán rumbát játszik – meséli Rostás MihályRostás  rákospalotai otthonának kertjében. – Ennek a műfajnak a megteremtője a két spanyol család alapította Gipsy Kings, nem tagadjuk, hogy sok inspirációt kapunk tőlük, szeretnénk a méltó árnyékuk lenni. A cigányságunk, a történelmünk, a fájdalmunk összeköt bennünket. Kamaszkorom óta csodálom őket, játéktechnikájukat nyúzott videó­felvételekről lestem el. A város legjobb zenészeiből sikerült egy tizenegy tagú bandát verbuválnom. Az eddigi sikereink azt bizonyítják, ennek a stílusnak van jövője itthon is. A hamarosan megjelenő, Cigány DNS című első lemezünkön sorakozó dalainkat szívünkből szóló dallamok és saját érzéseinket tükröző szövegek jellemzik.

Feleségével az 1990-es évek közepétől egy úton haladnak. Az énekes Lakatos Mónika és a gitáros Rostás „Mazsi” Mihály a rákosszentmihályi kamaraszínházban és az 1996-os Ki mit tud?-on együtt szerepeltek, Móni győztes lett népzene kategóriában. Nem sokkal később összeházasodtak, és megszületett a kislányuk. A családfő nagy­ecsedi származású, tizenéves korában költöztek Budapestre.

– Anyám járta a környék falvait, edényeket cserélt élelemre, apám pedig budapesti útépítéseken dolgozott, az úgynevezett fekete vonattal ingázott. Nagy szegénységben éltünk, ennek ellenére szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromra. Ahogy apám megelégelte az ingázást, felköltöztünk a fővárosba. Érdekes módon a szüleim nem foglalkoztak zenével, annál inkább apukám első unokatestvérei, Bódi Guszti énekes, illetve Varga Guszti, a Kalyi Jag együttes alapítója. Tizenévesen kezdett érdekelni a gitár, a bátyám tanította az első akkordokat, és figyeltem az öregek játékát. Rákosszentmihályon laktunk, ott működött a Hold Színház. Elmentem az egyik előadásukra, ahol Móni csodálatosan énekelt. A mű­sor után még maradtunk, mulatoztunk a többiekkel. Egyszer csak kezembe került valakinek a gitárja, és a húrok közé csaptam. Malgot István igazgató és a fellépő zenekar felfigyelt rám, s felajánlották, hogy csatlakozzam hozzájuk. Kicsit kérettem magam, közben meg repestem a boldogságtól. Már csak azért is, mert Móniba első látásra beleszerettem. Főleg zenés gyerekdarabokban játszottunk, majd jött a Ki mit tud?, ahol Lakatos Mónika és a Hold Gyermekei néven szerepeltünk.

Nosztalgiázva meséli: annyira szerelmesek voltak a cigány népzenébe, hogy akkor is próbáltak, amikor egyetlen fellépési lehetőségük sem volt kilátásban. Ösztönösen tudták, ha majd eljön az ő idejük, felkészülten kell színpadra állniuk. Egy időben Dánszentmiklóson laktak, onnan vonatoztak Pestre próbálni, pénz híján kénytelenek voltak bliccelni. Egyszer az utolsó járattal Albertirsáig jutottak el, on­nan gyalog kellett hazamenniük a lakóhelyükre. Az sem érdekelte őket, hogy szakadt az eső, csak a gitárt óvták mindenáron. Szerencsére addig tartották egymásban a lelket, mígnem rájuk talált a szerencse. Aztán 2004-ben egy Franciaországban élő magyar lány meg­szervezett egy turnét az akkor alakuló Romengo együttesnek, és elindultak meghódítani a Nyugatot. Idehaza is újra kellett kezdeniük, ami már csak cigány származásuk miatt sem volt könnyű. Túl minden nehézségen, mára újra fényesen ragyog a csillaguk, köztük is legfényesebben Móni WOMEX-élet­mű­díja és Kossuth-díja. Minden elismerés, siker lényegében kettejük közös munkájának koronája.

– Bármennyire is rögös volt az idáig tartó út, sosem adtuk fel, és sosem váltottunk irányt  – mélázik el hosszan a ma már menedzserként is fontos küldetést teljesítő Rostás Mihály. – oldogok vagyunk, hogy átörökíthetjük az oláhcigányság zenei értékeit, dalait az utánunk következő generációknak. Áprilisban megalapítottam az Országos Cigány Folklór Zenekart, melynek 46 tagja a hazánkban működő oláhcigány bandákból került ki, és mindegyikük kizárólag autentikus hangszeren játszik. A fellépéseiket rangos helyeken szeretném megrendezni. Elkezdtem kiépíteni a Nemzetközi Cigány- és Világzenei Hálózatot is, melynek fő tevékenysége hazai és külföldi koncertszervezés lesz. Az a célom, hogy az oláhcigány zenét hitelesen képviselő formációk a földkerekség minden szegletébe eljuthassanak. Augusztus 8-án immár másodszor rendezzük meg a Nemzetközi Cigány Dal Napját, ami ugyancsak szívügyem. Tavaly három, idén pedig már tíz településen és három külföldi városban lesznek programok. Az imént említett hálózat révén pedig eljuthatunk az összes uniós országba, ami óriási dolog lenne. Szep­tember elején megvalósul a régóta dédelgetett álmom, a Nagyecsedi Gipsy Fest, és dolgozom azon, hogy mielőbb legyen Budapest Gipsy Fest is. Mindig kitalálok valamit, nem tudnék tétlenül üldögélni, nekem ez az életem.