Egyszervolt beatkorszak

„A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma.” Cseh Tamás–Másik János–Bereményi Géza hatvanas évekről szóló, idézett dalában, no és persze az egész hatvanas években a főszerep kétségkívül a fiataloknak jutott. Mindent megváltoztattak maguk körül, szabályosan felrobbantották a régi világot. Más lett a zene, más a viselet, mások a szokások, mások az erkölcsök (és az erkölcstelenségek).

A régi rend lebontásának vágya az egész világra kiterjedt, miközben a hogyan továbbra nem érkeztek azonnal értelmes válaszok.

Kőbányai János most megje­lent terjedelmes könyve is, a Beat(korszak)regény, vagyis a Beatregény. Ha jól sejtjük, olvasóink derékhada még megélte ama bizonyos hatvanas éveket – és az is inkább előny, ha már a hetedik X-et is elhagyták –, hiszen így még bőven emlékezhetnek azokra az évekre, amikor a zenében is „minden, ami addig volt, hirtelen múlt időbe tétetett”. A könnyűzenét felváltotta a beat. A fiatalok a Járom az utam (Vámosi János), a Reszket a hold (Németh Lehel) és a Bouna Sera, Signorina (Korda György) helyett a fülüket a Szabad Európa Rádió Teenager Partyjára tapasztva hallgatták az akkortájt „odakint” már dübörgő rockzenét.

Ebbe a világba kalauzol el a Beatregény. A szöveg nagy része is majd’ negyven évvel ezelőtt: 1986–1987-ben készült, de tulajdonképpen máig tart. (Az utolsó bejegyzés búcsú a 2023. április 18-án elhunyt Török Ádámtól.) A kötetben megszólaló beatzenészek emlékeiből lassan összeáll egy megindítóan fiatal korosztály szabadságvágya, amit leginkább egy gitárral, dobbal, olykor egy fuvolával tudtak csak kielégíteni. A szerző ma már szokatlanul közel került interjúalanyaihoz; következzék néhány kedvcsináló idézet. Nagy nevek, nagy történetek a Nagy Generációtól.

Radics Béla – Sakk-Matt

Repertoárjuk alapja a Shadows volt. De kellett egy énekes, hogy Béla elgitározhassa Jimi Hendrix nótáit. Őt már nem elégítették ki a Beatles-dalok szólói, ez kevés egy vérbeli gitárosnak. Olyan repertoár kellett, amellyel be tudta bizonyítani, hogy elsöprő tehetség. A Bem rakpart volt a Sakk-Matt bázisa és az Ifipark, később a Danuvia Klub, a legvégén a Csepel Fémgyár.

Béla nagyszerű pali volt, amíg nem piázott, és csak jaffát ivott. A Sakk-Matt második évében lett megbolondítva a jaffa fél deci rummal. Így kezdődött. „Értem jön be a közönség, én vagyok a Sakk-Matt” – mondta. Aztán, amikor már lefelé ment, Béla kölcsönöket vett fel, de ez sem volt elég; se énekmotyó, se basszusmotyó, a kölcsönök meg szorították a nyakát. Csepelen tartották a záró bulit. A 4-es buszon mentek a koncertre. Ott, a hátsó peronon Béla kimondta: „Gyerekek, kész. Abbahagyjuk.”

Török Ádám – Mini

A Toldyt tartották a legliberálisabb gimnáziumnak. Többek között in­nen, valamint az Eötvösből, a Rákócziból, a Vörösmartyból érkezett az első beatklubok törzsközönsége. Komár László volt a városban a sztár, a Vigyázó Ferenc utcában hosszú sorban állások után lehetett nagy ritkán bejutni a koncertjeire.

Neki eszébe sem jutott, hogy maga is zenélhetne. Csak vergődött az iskolában, mert sehogy se ment a tanulás. A tanév végén öt tárgyból bukott, kizárták a gimnáziumból. Elszökött hazulról. Három hétig kóborolt az országban. Benne élt a mehetnék régebbről is, valami megfogalmazhatatlan szabadságvágy. A vágy egy olyan életforma után, amely évekkel később a hip­pi­moz­galomban csúcsosodott ki. Végül is hazajött, és némi protek­cióval felvették a Petőfi Gimná­ziumba.
Az osztályban kezdett alakulgatni egy zenekar 1966 tavaszán. Mint „menő” srácot felkérték, hogy legyen ő az énekes.

Először egy gyári mulatságon léptek fel, egy ételszagú ebédlőben. Felhajtott néhány konyakot, a drukkot leküzdendő. A színpadon összevissza ordibált, és amikor fenyegetően közbefütyültek, „Menjetek a kurva anyátokba!” felkiáltással levonult. Másnap elhatározta, hogy saját együttest alakít, s minden képzettség nélkül zenész lesz. Ha törik, ha szakad, ebből fog megélni. 1968 nyarán megalakult a Mini; a név a Minicalor kályha reklámfilmjéből tetszett meg nekik.

A lányok

A beatzenészi állapot egyik legnagyobb előnye: a lányok. Ha az ember felvett egy gitárt, dacára, hogy egy hangot sem tudott rajta játszani, már sikert könyvelhetett el a női nemnél. Lehetett félszemű, ragyás, vagy akár sánta, a lányok imádták.

Pedig ezeknek az embereknek, ha nem a színpadon lennének, maximum két nő lehetne az életükben: az első és az utolsó – aki minden bizonnyal a feleségük. De itt, a koncerteken, a női vécében szabályos verekedés tört ki, hogy melyik zenész melyik lányt vigye el. Ebben a világban a hűségnek, a szerelemnek, a ragaszkodásnak mások a törvényei, mint odakinn, a nagy többség életében. Kézről kézre, zenészről zenészre, ágyról ágyra vándorolnak a lányok, s ők maguk is e különleges, bohém respublika tagjaivá szervülnek…

Baksa-Soós János – Kex

Olyan kóchajú, lányos arcú, álmodozó tekintetű fiú. Bohóc. Pinocchio-figura. A keze finom, fehér. Az egész személyiségéből áradt a szabadság. A vágy a szabadság után. Szenzációs öltözetei voltak. Combra feszülő vászonnadrág rózsaszín keresztcsíkokkal. Elmaradhatatlan tornacipő. Piros kordnadrág, színes, virágos ingek.

A személyisége virtuóz. Tele fantasztikusnál fantasztikusabb ötlettel, ami elkápráztatta a nyiladozó értelmű kamaszokat. Szürreális, álomszerű világ. Ez lobogott benne. Valóság, álom, fantázia. Ahogy elmondott, kibontott egy történetet, egy novellát. És közben szólt a zene, a társai improvizáltak, ő meg rohangált föl-alá a színpadon.

Micsoda döbbenet volt, amikor Baksa a mikrofonba kiáltotta: „Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám.” A Kex zenésítette meg először József Attilát.

És egyszer csak bejelentette a Párizsi kertben, hogy elmegy. Azzal, hogy kilépett, meghalt az egész.

Hogy aztán az istencsapás folytatódjon: a valóságban is meghalt, 2021-ben, Németországban. És meghaltak a többiek is, a sor tragikusan hosszú. Radics Béla, Komár László, Orszáczky Jackie, Laux József, Somló Tamás, Balázs Fecó, Török Ádám; legutóbb szinte az egész Omega: Mihály Tamás, Benkő László, Kóbor János.

Vajon készül-e újabb negyven év múlva beatregény?