Fasori kalandozó

A gimnázium díszterméhez vezető lépcső mellett áll egy impozáns szobor. Luther Mártont ábrázolja egy almafacsemetével, utalva a protestáns reformáció szellemi atyjának híres mondatára: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék egy almafát.” Barth Károly 1994-ben átadott alkotása szép szimbóluma a 200 évvel ezelőtt indult, majd a kommunista időkben bezárt és a rendszerváltozáskor újjászületett egyházi iskola történetének.

Az 1823–24-es tanévvel indult el a Pesti Evangélikus Iskola gimnáziumi osztálya. Az oktatás kezdetben a mai Deák téren, majd 1864-től a Sütő utcában folyt. Később ez a hely is szűknek bizonyult, ezért a XX. század elején az akkori igazgató, Góbi Imre javasolta a gyülekezet vezetésének, hogy építsenek egy új iskolaépületet. Erre kerestek alkalmas telket valahol a város szélén, amit a Bajza utca és a Városligeti fasor sarkán találtak meg (ami persze ma már szinte belváros), és itt épült föl a mai gimnázium Petz Samu tervei alapján. A Duna Televízió Lét-Ige című protestáns magazinja nemrég dokumentumfilmet sugárzott az intézményről, benne Hajdó Ákos igazgató kalauzolta a nézőket, aki 2012 óta vezeti az iskolát.

Az új épületet 1904-ben adták át, 14 szertárral és 20 ezer kötetes könyvtárral, továbbá hamarosan már 84 alapítvány segítette a tanárok munkáját, a diákok tehetségének kibontakoztatását. A tanári kart bármelyik egyetem megirigyelhette: a Magyar Tudományos Akadémia 18 tagja oktatott itt, többen 30-40 éven át. A tanári karból kiemelkedett a matematikai oktatást forradalmasító Rátz László, a Középiskolai Matematikai Lapok megalapítója, akinek emlékét a Rátz Tanár Úr Életműdíj is őrzi.

A második világháború után hatalomra kerülő kommunista diktatúra ellehetetlenítette az egyházi iskolák életét: 1948-tól megkezdődött az államosításuk, így 1952-ben ballagott itt az utolsó évfolyam – benne Frenkl Róbert későbbi sportorvossal, egyetemi tanárral, aki a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője volt a rendszerváltozás idején. Neki kulcsszerep jutott abban, hogy 37 év kényszerszünet után a Fasori Gimná­zium 1989-ben újranyithatott.

Hogy az evangélikus egyház elsőként kapta vissza oktatási célra az épületet, az a páratlan összefogásnak is köszönhető. Nagyon sok hazai és külföldön élő volt fasori diák támogatta a kezdeményezést, köztük Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus.

Apropó, nagy nevek! A folyosón a legismertebb tanítványaik szobrai őrzik a dísztermet, közülük Harsányi János közgazdász, aki a játékelmélettel kapcsolatos kutatásaiért Nobel-díjat kapott; a következő szobor az említett Wigner Jenőé, aki 1920-ban érettségizett itt, és egy évvel később Neumann János, a számítógép-tudomány atyja. Az iskola diákja volt még Kandó Kálmán mérnök, a vas­­utak villamosításának úttörője, Podmaniczky Frigyes, a hazai városrendezés kiemelkedő alakja, Kálmán Imre zeneszerző, Fényes Adolf festő és Faludy György költő is.

A ma már négy- és nyolcosztályos gimnáziumként működő Fasoriban napjainkban is tanítanak olyan padokban, amelyeket például egy svájci gyűjtésből kaptak. Bizony, nagyon sok minden köszönhető az öregdiákoknak, akik adományokkal is bábáskodtak alma materük újraindulásán.

Nem volt könnyű feladat a régi szellem újjáélesztése, de az elmúlt évek során a fasori diákok rengeteget tettek a gimnázium hírnevének öregbítéséért. Szép sikerrel vesznek részt az országos középiskolai versenyeken, és kiválóan megállják a helyüket a felsőoktatási intézményekben – mondta büszkén Hajdó Ákos igazgató.

Noha az iskola fenntartója a Magyarországi Evangélikus Egyház, ez nem jelenti azt, hogy kizárólag evangélikus vallású diákok jelentkezését várják. A hittanórákra járó gyerekek statisztikája szerint eddig nagyjából a három történelmi egyház között egyenlően oszlottak meg a diákjaik, most kicsit többségben vannak az evangélikusok.

Mindennap az első órát imádsággal kezdik, az utolsót imádsággal fejezik be. A gyerekeknek két kötelező hittanórájuk van hetente, felekezetenkénti bontásban. Az a legfőbb céljuk, hogy diákjaikat szilárd jellemmel, használható tudással, kiművelt emberfőkként bocsássák tovább útjukra.

ELTÉRŐ TANDÍJAK ANNO. Egyes évfolyamokon, például 1872–73-ban az evangélikusok 100-an voltak, a katolikusok 43-an, az izraeliták viszont 175-en. Ennek magyarázata a befogadó, toleráns környezetben, a kétnyelvű, magyar és német oktatásban, a betelepülő zsidók elszánt integrációs vágyában és az értelmiségi pályák iránt vonzódásában keresendő. Az is számított, hogy a gyorsan polgárosodó Budapesten számos zsidó család meg tudta fizetni a tandíjat, ami igen borsos volt, különösen a számukra. Míg az 1931–32-es tanévben az evangélikusok tandíja 40 pengő volt, a katolikusoké 140 pengő, addig a zsidó diákok szülei 240 pengőt fizettek.