Mesélő íróportrék

Jókai Mór magyaros díszruhában, Molnár Ferenc haditudósítóként, Tandori Dezső a Tabánban. Kosztolányi Dezső a nemzetközi újságíró-igazolványának képkockáján. Krúdy Gyula kislányával, Zsuzsával a Margitszigeten, míg Áprily Lajos unokájával, Zsófiával Visegrádon. Kiss Ottó felvétele Mikszáth Kálmánról, amelynek alapján Benczúr Gyula elkészítette közismert olajfestményét az íróról. Híres házaspárok: Örkény István Radnóti Zsuzsával meg Lázár Ervin Vathy Zsuzsával. So­­káig folytathatnám a sort!

A halandóság törékeny arcai című kiállításon hol ismerős arcvonásokkal, hol kevésbé közismert képekkel találkozhatunk. A legrégibb kép 1854-ből Tiedge János Vörösmarty Mihályról készült, ülő alakos tablotípiája, mely a tárlatban egy vizitkártyaként később sokszorosított, szűkebb kivágatú variánsban tekinthető meg.

Köztudottan a fényképezéshez mindig két ember kell, szoros együttműködést feltételez. Jó példa erre Székely Aladár és Ady Endre közös munkája: a költő a fotókkal is az általa kívánatosnak tartott képet próbálta magáról erősíteni a rajongóiban, és ehhez kiváló szövetségesre talált a fotográfusban.

Petőfit csak egyetlen dagerrotípia örökítette meg, a kiállításon Klösz Györgyöt dicsérő fotómásolatot láthatunk róla 1879-ből. Kiderült, hogy a lánglelkű költő bizony nagyon nem szerette a róla készült dagerrotípiát. Megható olvasni, hogy Arany János a Magyar Írók Segélyegylete javára ajánlotta fel a fényképei forgalmazásából származó bevételt, amelyek a Vasárnapi Újság egykori ajánlása szerint „szobafalak díszei lehetnek”.

Mitől válik ikonikussá egy íróemberről készült fénykép? Mit kell tudnia hozzá a fotósnak? Mi garantálja, hogy csakugyan hű képet közvetít? A tárlat izgalmas kérdéseket vet fel, és számos választ is kapunk. Például Rónai Dénes portréiról Móricz azt írta: „ő lelket is fotografál”.