Művészet zsarnokság idején

A zsarnokság művészetéről akkor beszélhetünk, amikor a művészet szabadságát nem engedik kibontakozni, és példakövetésre, saját ízlésük háttérbe szorítására kényszerítik az alkotókat. Ennek iskolapéldája zajlott 1949-től nagyjából 1956-ig nálunk, ez idő alatt igyekeztek a művészeket közvetlen pártirányítás alá vonni. Természetesen ez a szemléletmód nem előzmények nélküli, idehaza „csak” próbálták követni a korábbi diktátorok példáját – jegyezte meg a zsarnokság művészetéről és a szocreálról szóló előadásában dr. Bellák Gábor művészettörténész, igazságügyi szakértő, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa.

Vajon hogyan befolyásolja a zsarnok ízlése a zsarnoki művészetet? Hitler a bécsi bieder­meiert, a klasszikus német festészetet kedvelte, a modern művészetet elfajzottnak tekintette. Mussolini viszont kifejezetten rajongott a futurizmusért és az expresszionizmusért; például a róla készült futurista képen a vezér szinte természeti képződményként nő ki az umbriai hegyek közül. Oroszországban már Lenin is szót emelt a „túlzott” művészi szabadság ellen, és a tervszerű irányítás mellett érvelt. Fjodor Surpin Sztálin-képének címe: Népünk hajnala – Sztálin isteni figuraként jelenik meg, aki új világot hoz el a szovjet nép számára, ő maga a hajnal. Grigorij Segal Vezér, Tanár, Barát című festményén a küldöttekkel találkozó Sztálin szinte igéző pillantást vált egy hölggyel, mögöttük, egy ablakmélyedésben Lenin szobra áll, és az összhatás oltárképre emlékeztet.

Idehaza Révai József népművelési miniszter egy 1949-es Nemzeti Szalonban rendezett szovjet festészeti kiállítás megnyitóján adta ki az utasítást, hogy mostantól a falakon is látható, szoc­reál irányvonal a követendő. Mivel az új művészeti kurzus lényege az ideológiai elkötelezettség volt, nem pedig a szabad művészi látásmód fitogtatása, az első körben a legtöbb jó pontot nyilván az gyűjtötte, aki a legjellemzőbb műveket reprodukálta a magyar dolgozók tömegei számára.

Magyarországon szovjet mintára nagy éves kiállításokat rendeztek, az elsőt 1950-ben, az utolsót 1955 decemberében. Mindvégig azt hangsúlyozták, hogy az alkotóknak a művészeti öncélúsággal, formalizmussal, polgári dekadenciával kell szembeszállniuk, és az alkotó ember bemutatása a feladatuk. A festő ecsetjének fegyvernek kell lennie, a művészeknek művelniük és „acélozniuk” kell a népet.

Jellemző példája ennek Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című képe (1950). Kónyi kéztartása a képen tanítói, ám ujjai a falon függő Sztálin-kép felé mutatnak, hogy egyértelmű legyen, ki az igazi tanító.

Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című festményének (nyitó képünk) központi alakja olyan, mintha a Szentföldről hazatért zarándok lenne. Az első szocreál seregszemle egyik főművén a kirgiz sapkában mesélő fiatalember a szovjet mezőgazdaság csodás eredményeit ecseteli falubéli hallgatóságának. A kép fő ideológiai töltetét a háttérben megbúvó bajszos kulák figurája adja.

A Kádár György–Konecsni György páros Vihar előtt, a Tiszán való átkelésre készülő Dózsát ábrázoló képét (1951) viszont sokat kritizálták, mivel a sürgölődő parasztok nem figyelnek eléggé Dózsára…