Fájdalmak a köbön

Annak érdekében, hogy az információban globálisabb, jobb földrajzi egyensúlyt biztosítsanak, a World Press Photo Foundation 2021-ben regionális stratégiát vezetett be, megváltoztatva a bírálat szerkezetét. Hat világrégióval dolgoznak (Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Ame­rika, valamint Délkelet-Ázsia és ­Óceánia), és a pályázatokat abban a régióban bírálják és díjazzák, ahol a fotók készültek.

A megmérettetésre ezúttal 3851 fotográfus 130 országból összesen 61 062 pályázatot küldött be. Már tavasszal kihirdették a nyerteseket, a WPP abszolút nyertes fotóján a 36 éves Inász Abu Maamár egy izraeli rakétacsapást követően öleli magához ötéves unokahúga, Szalih holttestét a Gázai övezetben, mindössze tíz nappal a háború kirobbanását követően készült. A képet Mohamed Szálem, a Reuters palesztin fotósa készítette.

Minden évben kiállítás járja be a világot a válogatott képekből, Budapest immár 48 éve ad otthont a tárlatnak. Idén a díjazott 31 fotográfus 24 országot képvisel. A képek egyik fele olyan eseményekkel foglalkozik, amelyeket jól ismerünk a napi hírekből, ilyen például az orosz–ukrán háború, az izraeli–palesztin konfliktus, az amerikai migránsválság, az erdőtüzek vagy a törökországi földrengés – ezeket a fotog­ráfiákat látva megerősödik az az érzés, hogy a kiváltságosok kis százalékához tartozunk, mert hétköznapi problé­máink ellenére az életünk biztonságos és kiszámítható.

Számos kép foglalkozik a természeti és klímakatasztrófákkal, a globális felmelegedés pusztító hatásaival. A törökországi földrengés legdrámaibb képén az álmában meghalt tinédzserlány keze kilóg a ház romjai alól, mellette ül az apja, és fogja a lánya kezét.

Egy másik fotográfián egy apró alak sétál keresztül egy óriási homokos vidéken – amiről a leírás alapján kiderül, hogy nem egy sivatag, hanem a világ legnagyobb folyója, az Amazonas egyik mellékfolyójának medre. Az aszályos időszakban csontszárazzá vált.

Egy helyi lakos halat fog az idonéziai Cileungsi folyó egykor festői szépségű vízesésénél – a vízen látható, sokkolóan­ sűrű habzást főleg a közeli gyárakból származó szennyezés okozza.

A New Orleans partjaitól 130 kilométerre délre fekvő Isle de Jean-Charles az éghajlatváltozás és a tengeri olajfúrások által súlyosbított talajerózió miatt folyamatosan süpped bele a környező mocsárba. 1955 óta felszínének 98 százaléka odaveszett, szűk három kilométer hosszú és 300 méter széles szigetté zsugorodott. 2016-ban szövetségi támogatással a sziget megmaradt lakóit a 65 kilométerre fekvő Gray városába kezdték áttelepíteni. A fotós éveken át dokumentálta az áttelepítést és emléket állított a francia nyelvű Biloxi-Chitimacha-Choctaw indián törzs végnapjainak.

A német fotós, Johanna Maria Fritz ukrajnai felvételén két világprobléma, a negatív környezeti hatások meg a háború összeért: a kahovkai gátat 2023 júniusában megrongálták, és az így elszabadult Dnyipro folyó súlyos árvizeket okozott, elöntött több mint 17 ezer házat, és több száz ember halálát okozta. A fotós nem mutat halottakat, „csak” a végeredményt, az óriási víztömeg alól kikandikáló háztetőket.

Ez utóbbiak közül valók Jaime Rojo képei: a fotós mintegy húsz éven át követte kamerájával azt a kanadai, mexikói és USA-országhatárokon átnyúló, civil önkéntesek összefogásával megvalósuló, máig tartó munkát, amelynek célja, hogy a modern ipar és mezőgazdaság környezetkárosítása miatt veszélybe került különleges lepkefajta, a királylepkék vándorlását segítsék. A dolog működni látszik, a királylepkék ügye jól áll.

Minden évben a tárlat után értetlenül teszem fel magamnak a kérdéseket: vajon tényleg ilyen borzalmakkal teli, elrettentő a világ, amilyennek a kiállításon látszik? Vagy arról van szó, hogy az olvasók figyelméért vívott harcban a szerzők és a szervezők egyre inkább azt kóstolgatják, hogy hol is húzódik a tűréshatárunk? Félek, hogy az első közelebb áll az igazsághoz…