Reménytelenül romantikus

– Szobrász édesapánk, restaurátor édesanyánk révén gyermekkorunkban a kézművesség, a kreativitás körbevett engem és a testvéremet. Mélyen magamba szívtam a fizikai értelemben vett teremtés örömét. Elevenen emlékszem a restaurálásnál használt vegyszerek intenzív szagára, és egy életre lelkembe ivódott az agyaggal való játék boldog érzése. Túl azon, hogy az alkotókkal teli, inspiráló családi légkör a sors csodálatos ajándéka, azt mindig árnyalja nehézség is. A szorongó megfelelési vágy szüntelen ott motoszkált bennem – mesél Borbás Dorka fiatalkori élményeiről, miközben meghitt tinnyei otthonukban a hatalmas üvegablakokon át csak a tiszta természet tekint vissza ránk.

A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában keramikusnak tanult. Tehetséges, céltudatos lányként 1985-ben egyből felvették az akkori Iparművészeti Főiskolára. Ott – kerámia és porcelán előtanulmányai után – a szilikátipari tervező szakot, az üveget választotta. A végtelenül tiszta, művészi képzeletnek szabadságot adó anyag több ezer éve kíséri az emberi ­kultúrát. Ipari, építészeti, informatikai területen is végeláthatatlan, innovatív módon szolgálja a vele dolgozókat.

– Azt éreztem, hogy általa rálelhetek saját alkotói utamra és kiteljesedhetek. Az alkalmazott művészet mellett köteleztem el magam, mert fegyelmezett alkatomhoz, célorientált személyiségemhez jobban illik a dizájneri attitűd. Kompromisszumon és folyamatos párbeszéden alapul a munkám. Meghatározott keretek között dolgozom: megrendelői igények, stílusbeli elképzelések szerint, költségvetéshez, határidőhöz igazodva. Ezen belül szárnyalhat a fantáziám, szabadon játszhatok a formákkal és színekkel. A gyári technikák gyakorlása mellett rendkívül fontos számomra a manuális munka is, amely során sokat tanulok és tapasztalok.

Ferenczy-, Fujita- és Prima Primissima díjas üvegszobrász férjével, Lukácsi Lászlóval az egyetemi évek alatt ismerkedtek meg. Míg a férfi egy csendes, elmélyülő művészalkat, Dorka nyitott, talpraesett személyiség.

Dorka a diploma után az első években műtárgy-rekonstrukciókat készített múzeumi gyűjteményeknek. – Nőként nem könnyű kiteljesedni a művészetben. László mellett előbb feleség, majd a gyermekeink, Liza és Boldizsár édesanyja lettem. Hogyha csinálok valamit, azt mindig teljes szívvel és beleadással teszem. Négy évig csak a családomnak éltem, kizárólag körülöttük forogtak a gondolataim, és a karrie­remet tudatosan háttérben hagytam – fogalmaz őszintén a családanya. – Mindeközben férjem szakmai pályája meredeken felfelé ívelt. Zseniális, de csak az alkotásra figyelő művész ő, ezért az adminisztratív feladatokat, kapcsolattartást a galériákkal, a pályázatírást átvállaltam tőle. 2000-ben beiratkoztam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem művészetmenedzsment szakára, hogy keretbe foglaljam ezt a tevékenységemet.

Örökmozgó személyiségként a kulturális-művészeti programok szervezésébe is belevágott, és a Vivat Europa osztrák–magyar egyesület hazai elnökeként többedmagával nemzetközi kiállításokat rendezett Ciprustól Strasbourgig. A hét év alatt szerzett tapasztalatok saját és férje alkotói pályafutását segítik azóta is.

Bár mindketten üveggel dolgoznak, nincs közös műhelyük. Teljesen más technika- és stílusterületen alkotnak, mentalitásuk is különböző. Dorka az ezredfordulót követően kezdett exkluzív üvegdíjakat tervezni, és máig aktívan foglalkozik a belsőépítészeti és egyházi üvegek készítésével, továbbá egy évtizede már köztereken is találkozhatunk installációméretű szobraival. Imád kísérletezni, és kihívásként tekint a nagy léptekű feladatokra.

A dabasi Városi Könyvtárparkban látható Ujjlenyomat-üvegsztélé, a Tatán felállított Testvérváro­sok Üvegkönyve, a piliscsabai Origo-szobor, illetve a veszprémi Pannon Egyetem főbejárat elé készült Üveglogo optikai játéka mind kellemes emlékek számára. Otthonukban látható még számos hasonló projektálom makett, amelyek várnak a megvalósulásukra. Sajnos manapság gyakran előfordul, hogy anyagi okok miatt megakadnak ezek a megbízások.

A fővárosi Boldog Meszlényi Zoltán katolikus templom üvegablakai szintén Dorka szorgalmát dicsérik. Színekkel és formákkal játszó felülvilágító kupolákat, térelválasztó falakat, lámpákat tervez és önt az elegáns üveganyagba. Munkáiban gyakran párosul a klasszikus ornamentika, a figu­ra­litás a modern vonalakkal.

– Édesapám mindig azt mondta, hogy alkotókként a legfontosabb feladatunk nyomot hagyni magunk után. Bennem is munkálkodik ez a hajtóerő – fogalmazza meg a művész, akinek a társadalmi tevékenysége úgyszintén említésre méltó. Életútjára szüntelen jellemző az aktív tenni akarás szakmai és lokálpatrióta szervezetekben egyaránt. Talán pont ez a kettősség, a több évtizedes üvegművészeti és közösségi munka együtt győzhette meg a szakmai zsűrit, hogy megkapja a Prima-díjat.

Mint mondja, reménytelenül romantikus alkat. Folyton szervezkedő személyiségével, segítőkészségével küzd a korunkra jellemző passzivitás és pangó csend ellen. S ha igyekezetét nem megfelelően fogadják, az lelkileg rosszul érinti. Olyankor visszavonul az alkotói magányba. Majd újra talál magának egy másik feladatot, amely viszi minduntalan tovább.