Ragaszkodik saját világához

A„környezeti fertőzések” tettek művészemberré. Édesapám finom érzékkel megáldott műszaki oktató lévén elképesztő precízen rajzolt, illetve írt, szerkesztett, illusztrált szakkönyveket. Édesanyám, aki pedagógusként, majd egyetemi könyvtárosként dolgozott, lélekkel teli portréképeket pingált papírra. Járatták a Vaillant francia hetilapot, amiben gyermekként élvezettel szemléltem a grafikasorozatokat, a karikatúrákat, a képregényeket. Zongoráztam és tornáztam is, de mindenekelőtt rajzoltam. Jólesett alkotni – mesél a korai benyomásairól, amiktől vezérelve, szülei és tanárai biztatására a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium grafika szakára jelentkezett. 

– Mindenhová vittem magammal a ceruzámat és rajzoltam – lapozza fel egy 1961, majd egy négy évvel későbbi dátummal ellátott vázlatfüzetét. Mutatja az abban megörökített kedvenc könyvrészleteit: többek között Gulliver alakját és az Egri csillagok csatajelenetét. 

Látunk villanyoszlopot, arcképet, stéget. Az utóbbihoz magyarázatot is fűz: – Sajószentpéteren töltött gyermekkori éveimet a biztonságot jelentő családi békesség, szeretet határozta meg. A közös erdőjárás, a gombászás, a pecázás meghatározó élmények maradtak számomra. Szüntelen a szépet kerestem, ekképp teszek ma is. Diákéveimben a hétvégéket rendszerint a Szépművészeti Múzeumban töltöttem. A festmények, a művészeti remekek csodálata örömmel töltött el. Az életben hasonlóan éreztem: ami megtetszett, azt vizuálisan megörökítettem. Ezekből sokszor akvarellek, grafikák, olajképek születtek, máskor pedig probléma – nevet, s így folytatja: – Egyszer Kelenföldön betértem egy kocsmába, és egy pohár sör mellett rajzolni kezdtem az ott lévőket. A pénztáros felkiáltott: „ott a spicli!”, mire a megtermett munkásemberek felém fordultak. Megúsztam, mert jól tudtam futni. 

Még egy fontos részletet megemlít a gimnáziumi éveiből: – Fantasztikus grafikaoktatóm volt, akinek az óráján tűecsettel három milliméteres magasságú ábécét festettünk. Nagyítóval járt a padok között, és azt mondta nekem: „Pityukám, ott kifutottál.” Orroltam érte, de úgy megtanultam festeni, hogy főiskolásként ezzel kerestem meg a napi boldogulás költségeire valót. 

A tanárképző főiskola földrajz–rajz szakán tanult tovább, Egerben. A Heves vármegyei városba egy osztálykirándulás alkalmával szeretett bele. A Dobó téren leült egy padra, és nézte a tiszta kék eget, a játékosan tekergő bárányfelhőket, körülötte galambok röpködtek. Egy bácsi mellette harmonikázni kezdett. A hely hangulata a lelkébe ívódott, és elhatározta, hogy ideköltözik. Több mint ötven év telt el azóta, de máig gyermekded örömmel halad végig a város utcáin. 

Készült a pedagóguspályára, de a gyakorlati évei alatt rádöbbent, hogy az alap- és a középiskolai tanítás, a nevelés és a fegyelmezés számára terhes, s szívesebben fordult az alkalmazott művészet felé. Dolgozott tervezőként, grafikusként, makettezőként. A katonai szolgálat után címfestő kisiparosnak állt. 1978-ban egy, a képeiből készült önálló kiállítását követően meghívták tanítani az egri főiskolára. Hat évig oktatott rajzot, grafikát, népművészetet, festészetet. Nyomasztó anyagi okok miatt azonban úgy döntött, hogy távozik a felsőoktatásból. Ekkor évekig szabadúszóként dolgozott. 

Az ezredfordulótól fogva az Eventus Üzleti, Művészeti Szakgimnáziumban óraadóként ismét tanított. Sok tehetséges diákja ment képzőművészeti főiskolára, dolgozik ma alkotó emberként, tanárként, amiben kétségtelen, hogy a kiváló pedagógus is szerepet játszott. A fia­taloknak a szakmaszeretet mellett a mindenkori szép meglátásának képességét igyekezett átadni.

Független alkotóként főleg alkalmazott grafikából élt, házak látványtervein dolgozott, könyvillusztrációkat, borítókat készített, közel 60 település címerét ő tervezte meg. Ezeknél a munkáinál a művészeti érték megteremtése a funkcionalitáshoz alkalmazkodik: az előbbi esetben a szöveghez idomul az illusztráció, az utóbbinál a kép azonosítható szimbólumként él. 

A szóban forgó művészeti területnek egy egészen meglepő szegletébe is elkalandozott. A szintén Sajószentpéterről származó, Oscar-díjas cukrászmesterrel, Kopcsik Lajossal a kilencvenes években kezdett együtt dolgozni. – Ő 1988-ban jött Egerbe híres emberként, jómagam pedig hirtelen – fogalmaz elmés szójátékkal. – Megkért, hogy nyújtsak segítséget a cukorból készült alkotásaihoz. Terveztem, előrajzoltam, festettem számos cuk­rász­remeket. Közös munkánknak és jó barátomnak a marcipánmúzeum (szerző: Kopcsik Marci­pánia) méltó emlékéül szolgál. 

A nyugdíjas grafikus és festő bár jó pár egyéni tárlaton megmutatta már alkotásait, főleg csoportos kiállítások alkalmával tárja a művészetkedvelők elé az akvarell- és olajképeit, sokszorosító grafikáit, valamint egyéni eljárással készült olajgrafikáit. Örömmel tart művészeti bemutatókat, jár alkotótáborokba, szervez-rendez tárlatokat. Elismerésekkel is büszkélkedhet az aranydiplomás mester, amik mindig jó érzéssel töltik el, de sosem befolyásolták a tevékenységét. A saját alkotói világához, látásmódjához ragaszkodik. 
Mindennapi élethelyzeteket a keresztény kultúrkör és az ősi mítoszok felhasználásával ábrázol. Ekképpen fogalmazza meg azt az örök érvényű művészeti üzenetét, hogy tudni kell meglátni az életben a szépet. Ő is így tesz. Kedvesével, Ágnessel táncolnak a Felsőtárkányi Hagyományőrző Néptáncegyüttesben, a Rozsdaálló csoportban. Az alkotás szintén örömöt és kikapcsolódást jelent számára. Lesétálunk a várfal mentén a városba, majd visszaérve megmutatja a házak között megbúvó, fekete vaskorlát ölelte utcarészt, ahol csillagos ég csendes nyugalma alatt gyönyörködünk Eger mesés szépségében.