Hányatott sorsú hanglemezek

Bő száz esztendő magyar zenekultúráját őrzi a több tízezres hungarica hanglemezgyűjtemény. A régi hangfelvételek, amelyeknek a kottákkal ellentétben nem tulajdonítanak méltó jelentőséget, a nemzeti örökségünk részei, magyarságunk kincsei, amelyet nem csak nekünk kellene óvni, ápolni – fogalmazza meg dr. Bajnai Klára, az egyik alapító, aki hajdani férjével együtt kezdett bele közös szenvedélyükbe. Az idestova két évtizede elhunyt dr. Marton Gyula kívánsága az volt, hogy egyben megmaradjon a gyűjtemény és kerüljön méltó helyre. Azzal, hogy az OSZK elkezdte átvenni a hanglemezeket, végre teljesülhetett a férfi végakaratának egyik része. 

A gyűjtemény a hanglemezeken túl tartalmaz zenei témájú könyveket, katalógusokat, diszkográfiákat (egy-egy szerző, kiadó, előadó vagy együttes zenei felvételeinek listáját), kottákat, nyomtatványokat, műsorlapokat; sok esetben az egyetlen, napjainkban is elérhető példányt. Részét képezik az 1890–1920 között forgalomban lévő akusztikus sellak hanglemezek, az 1950-es években megjelent 33-as és 45-ös fordulatú mikrolemezek (a köznyelvben bakelitlemezek), amiket a későbbi CD-n rögzített zenei átjátszások egészítenek ki. Műfaji sokszínűsége páratlan és lenyűgöző: többek között komplett operák és áriák, dalok, klasszikusok, például szimfóniák, verseny-, hangszeres és kamaraművek, valamint operettek, cigányzenék, katonadalok, kabarék, régi slágerek állnak egy letűnt kor hiteles bizonyítékául előttünk. 

– Gyula, amikor összekerültünk, már jelentős számú, megközelítőleg háromezer darabos komolyzenei gyűjteménnyel büszkélkedhetett. Hamar megtanultam, hogy ne a recsegést, kattogást halljam, hanem sokkal inkább azt, ami mögötte van: lelkembe ívódott a zeneszövegek mély tartalma, az utánozhatatlan előadói és hangzásbéli stílus, a megragadó modorosság. Kevésbé tetsző hangverseny után, egy pohár bor mellett ezeket hallgattuk éjszakába nyúlva. Ennek éltünk, erre költöttük, de a zenei élmény által az élettől visszakaptuk az árát. 

A gyűjtés jelentős lendületet kapott, amikor látványosan fogyni kezdtek a szóban forgó zenetörténeti ereklyék. Főként a lakótelep-építések idejében sokan meg akartak szabadulni az értéktelennek tűnő, törékenysége miatt (is) nehezen tárolható lemezektől; az elszánt házaspár százasával vette át őket. Mivel átnézni, kiválogatni a helyszínen nem tudták, az átfedések miatt annyira felduzzadt a gyűjtemény, hogy tárolása már gondot jelentett, ezért a fővárosi lakásuk alatti pincében béreltek helyet neki. 

Ám egy ilyen volumenű, stilisztikai, műfaji és időtörténeti szempontból rendkívül sokszínűvé vált gyűjtemény gondozása, rendszerezése emberfeletti kihívásnak bizonyult. Akárcsak egy jó könyvtáros, Klára a hanglemezeket éjszakákon át, kitartóan kategorizálta előadó, lemezszám, kiadó szerint. A kezdetben kézzel, majd írógéppel elkészített katalógusokkal ellátott, számozott dobozokba rakta őket. Példának okáért, ha a Bánk bánból a Bordalt akarták meghallgatni, csak ki kellett keresni a nyilvántartásból a címet, és megnézni, hogy az adott változat mely kartontárolóban található. 
– Egyes zenedarabok, például a Tosca levéláriája 63 változatban megvolt nekünk, mivel egy előadóval több felvétel is készült. A számtalan újrakiadást nem számítva! 

Lassacskán túlnőtt rajtuk a hobbijuk. A szenvedélyből végzett munka ekkor fordult át értékmentéssé. Annak érdekében, hogy a teljes gyűjtemény méltó helyre kerüljön, 1970-ben felvették a kapcsolatot az Országos Széchényi Könyvtárral. Azonban a szervezet csupán a hungarica hanglemezeket tudta volna átvenni, ami a házaspár birtokában lévőknek csupán a tíz százalékát jelentette. 

Jó barátjuk, Simon Géza Gábor neves jazzkutató jóvoltából megegyeztek az akkori Baranya Megyei Könyvtárral. 1988. december 29-i dátummal létrehozták a Pécsi Hangtár Marton-Bajnai Alapítványt, és megkezdték a lemezek elszállítását. Nagyjából 15 ezer darab lekerült. Közben az intézményigazgatók jöttek-mentek, egyre terhesebbé vált az együttműködés, mert a hanglemezekkel ténylegesen nem foglalkoztak. 

Klára 2006-ban elveszítette a férjét, de továbbra is kitartóan küzdött azért, hogy a közös elképzelésüket véghezvigye, beteljesítve Gyula végakaratát. Három évvel később nyugdíjba ment, s onnantól még nagyobb energiát fordított a gyűjtemény rendezésére. Azt 2009-ben végül visszakérte a pécsi könyvártól. A dobozok gondosan lekötözve érkeztek „haza”, ahogyan évekkel korábban útnak indultak. Ideiglenesen egy óbudai raktárépületben talált helyet nekik. 

Simon Géza Gáborral közösen ismét felkereste az OSZK Zeneműtárat. Hosszas egyeztetést követően 2014-ben megállapodtak abban, hogy ajándékozási szerződés keretében átveszik (kizárólag) a hanglemezgyűjteményt. Négy év alatt elszállították a 45 668 darab hanglemezt, amelyekből már nagyjából nyolcezer darabot feldolgoztak a könyvtárban. 

– Várom a folyamat végét és a hanglemezek tartalmának nyilvánosságra hozatalát, valamint, hogy mindenki elérhesse, kutathassa, hallgathassa azokat – foglalja össze az idén 80. életévét betöltő asszony. – Megígérték nekünk, hogy a szállítás befejezését követően (ez 2018-ban történt) egy év múlva a ritka darabokból nyílik egy tárlat, amellyel a gyűjtemény is méltán bemutatásra kerül. Ez a kiállítás máig várat magára…