Gondolatoktól a maradandóságig

Fiatal korától fogva próbál választ találni arra, mit jelent a magasabb értelemben vett művészi teremtés. Egy-egy alkotása során ugyanakkor minden addig meglelt válasz egyszeriben tovaszáll, ahogyan az emberi teljesség tisztaságának igénye éppen arra a műre irányul, amely kezei között megszületik. Ekképpen önt életet az anyagba. A szobrászat a lelki folyamatok kibontását jelenti, amelyeket a fizikai cselekmény lekövet. Ilyen értelemben a folyamat nemcsak a művészi képességekről szól, hanem a saját belsőjében végzett párbeszédekről. S ennek legnemesebb célja a létezés egészének megértése. 

– A művészcsaládi közeg – apám, Borbás Tibor szobrászművész volt, édesanyám, Forgó Margit restaurátor – gazdag és erős alapot jelentettek számomra. Szobrok közé születtem. Édesapám fiatalon sokszor elvitt magával a lektorátusi zsűrikbe, hallgattam, hogy a nagy művészek az alkotásaikat elemezve belső szerkezetről, filozófiai üzenetekről, a szakmáról társalognak. Ezt a sokrétű tudást a lelkembe szívtam, a részemmé vált. 

Édesapám úgy fogalmazta egyszer, hogy „a válláról indulok”. Ahogy a szakmánkban, úgy a művészi szabadságom terén. Az előttem álló utat éppen ezért nem fedte homály kezdetben sem. Emellett megéreztem, hogy minden további tudás boldogít. Ez akkor nem a mai értelemben jól ismert felszabadító érzést jelentette, hanem a korábbi korra reflektáló, éppen a felelősségében kibontakozó örökségem képviseletét. Úgy mondtuk: attól még, hogy mindent lehet, nem biztos, hogy mindent szabad. Ezt a mértékletességet, egyensúlyt, a szentség fogalmát ismerni és tisztelni kell az alkotói munkában, ahogyan az élet minden más területein is. 

Dolgozott édesapja műhelyében a kellő szabadságot engedő, ugyanakkor támogató gyakorlatias szakmai kapcsolatuk biztonságában. Borbás Tibor megbízott fiában és engedte neki, hogy a saját feje után menjen, a saját, később kibontakozó művészetéhez rövidebb kitérőkkel személyes élményekkel kapcsolódjon. Ezért a szakmán kívül sok mást kipróbált: dolgozott versenylóvállalatnál, szoboröntödében, faipari közegben, kőfaragóknál; mindenkor a munka élvezete vezette. Természetesen a húszas éveire mint egzisztenciális erőpróbára is visszaemlékszik, amelyben az önállósága olykor erőtlenséget eredményezett, amiért ismét visszamenekült szobrászvilágába. Máskor pedig éppen fordítva történt ez, amely miatt újra ismeretlen területeken találta önmagát. 

Nagy törést okozott számára édesapja 1995-ben bekövetkező hirtelen halála. 
– Szorongó félelemérzéssel töltött el az az elvárás, hogy gondozzam az ő félbeszakadt, megtört munkásságát. Ugyanakkor mára Heves városban Kő Pál életművének ápolása mellett fokozatosan édesapám munkássága is egyre méltóbb helyet kap. Akkor, a húszas éveim közepén alkalmatlannak éreztem magam erre a feladatra. Egy vándorlással, hazátlanság érzésével tarkított időszak következett az életemben. 

Párizsban éltem a keresztapámmal, majd Franciaországban vidéken, később Svájcban is. Európa minden szépsége, történelme, megszerzett gazdagsága elsősorban arra ébresztett rá, hogy csak vendég lehetek ezekben az országokban. Kulturális és szellemi értelemben sokat fejlődtem, bátrabb, erőteljesebb karakterré, más önbecsülésű emberré váltam. Idővel mégis tudtam, hogy haza kell jönnöm, adni ebből a tudásból az országomban. 

Végül megértettem, hogy a művészet nekem is a végzetem. Györfi Sándor, akinek édesapám volt a mestere és akit később a magam tanítójának tekinthettem, hasonlóan vélekedett erről az optimizmusról; hiszen a művészeti feladatainkat nem lehetséges keserű elhivatottsággal lelki tünetként megélni. Tiszta szeretet, élvezet vezetheti csak a maradandó alkotások születését. 

A szobrászat is képes kifejezni a portrékban egy élet bevésődéseit, a szavakkal nehezen leírható sorstörténeteket. Minden egyes munkámban úgy érzem, hogy az idézett mestereimmel együtt vagyok jelen. A tudatállapotot, amelyben képes teremteni az alkotó ember, egyéb belső hangok is gazdagítják, mégis elsősorban ez önmagunk világa. Ebből a sokaságból a saját munkám során nem pillanatokban áll össze egy mű, hanem folyamatok által, amelyekben a gondolattól a képlékeny megformáláson át eljutunk a maradandóságáig. 

A Munkácsy Mihály-díj is méltó bizonyíték arra, hogy itt a helye. 
– Szerencsémnek mondhatom, hogy három olyan nagy mester közelségében élhettem, tanulhattam és tehetem még ma is, akik mellett a szobrászat szerves belső részemmé válhatott. A múltam nagyjaiként tekintek édesapámra, továbbá Kő Pálra és Györfi Sándorra, akik hosszú és termékeny életútját szemtanúként láthattam, és megélhettem pillanatokat, folyamatokat a művészetükből. Már ezért is teljessé vált az életem.