Képzelet és álom határán

Október 2-áig érdemes felkeresni a Képezőt a II. kerületi Keleti Károly utcában, elhaladva a 10. szám előtt, ahol a művész élete jelentős részét töltötte, ahol nemcsak élt, hanem alkotott is. Emlékét 2016 óta egy, az épület falán elhelyezett dombormű idézi fel. 

Nem hétköznapi út vezetett idáig!­ Gross Arnold ugyanis az erdélyi Tordán született; édesapját, Tordai Gross Károlyt ismert szentkép- és tájképfestőként, rajztanárként jegyezték, aki a művészetek iránt érdeklődő két fiát is szívesen tanította. Gyakran járták a híres hasadék környékét, és míg az édesapa olajban, addig tizenéves fiai akvarellben festették meg a látványt. A fiatal Arnold előszeretettel rajzolta meg a táj minden apró részletét; később ezekből a rajzokból, a korabeli fényképek felhasználásával készítette az erdélyi tájakat megörökítő rézkarcait. 

A család 1940-ben Nagyváradra költözött, ahol a fiú olyannyira a művészetnek élt, hogy az iskola sem érdekelte igazán; többször előfordult, hogy tanárai jóindulatának köszönhetően nem kellett osztályt ismételnie. Tehetségét, szenvedélyét apja mellett a nagyváradi művészek is támogatták, ők javasolták, hogy tanulmányait a budapesti Iparművészeti Akadémián folytassa. A kalandvágyó fiatal 1947 augusztusában, mindössze 17 évesen, az újra Romániához csatolt Nagyváradról a zöldhatáron gyalog szökött át Magyarországra. Érettségi nélkül, rendkívüli hallgatóként, a bemutatott rajzai alapján vették fel az Iparművészetire, ahol 1953-ban grafikai munkákkal szerzett diplomát. 

Hamar felfedezték a tehetségét, művészpályája során számos hazai és nemzetközi díjban részesült. Több mint 150 rézkarcot készített, ezekről már a maga korában is számtalan reprodukció és képeslap készült – a Képező kiállításán nagyjából 60 különleges képben merülhetünk el. 
A tárlatot a tízéves Gross Archívum anyagából állította össze Gross András, a grafikusművész fia. A teljes munkásságot felölelő utazókiállításon az 1947–2001 közötti időszakból láthatunk rajzokat, linómetszeteket, fekete-fehér és színes rézkarcokat, fázisnyomatokat, diorámákat, akvarelleket és olajképeket. A műveket Révész Emese tanulmányának felhasználásával a Gross András által szerkesztetett szövegek kísérik. 

A tordai szülői ház műterme és kertje Gross emlékezetében paradicsomi édenkertként ölt formát, ami a teljes életet jelentő művészi alkotómunka háborítatlan színtere (Tordai műterem, Emlékek kertje). A hintaállvány jellegzetes építménye az egyik emblematikus képi eleme, amely idővel szimbolikus kapuként ölt formát, átjárást biztosítva az emlékezés és a képzelet varázslatos világába. Ebben a sajátos térben békésen megférnek egymás mellett a mitikus képzelet teremtményei és a modern technikai világ masinái, és valamennyit a teremtő művészi képzelet hozza közös nevezőre (Beszélgetések a barátságról). 

A Tordai műterem I. kompozíció technikai érdekessége, hogy a rézkarckészítés során az egyes munkafolyamatokat fázisnyomatok készítésével ellenőrizte, ezeket egymás alatt mutatja be a kiállítás. Azt, hogy ezeket Gross bekeretezve megőrizte, azt igazolják, hogy a fázisnyomatok sorát önmagában is érvényes műtárgynak tekintette. 

A magyar tájakat, városokat bemutató korai munkáit leginkább az akkori művésztelepi látogatásain készült alkotásai köré csoportosították. Elsődlegesen meghatározó volt Gross számára a Budapest környéki táj szépsége, leginkább a Budakalász, Pomáz és Szentendre határolta medence – itt Kádár György főiskolai tanára nyaranta alkotótábort tartott diákjainak a budakalászi házában. 

A táj, a természet csodavilága mellett Grosst kezdettől foglalkoztatta a városi tér is. Korai műveinek témája a kisvárosi idill (Kertvárosi álom, Kisvárosi álom) megannyi furcsa, de szerethető lakójával. Gyermekkorának színterei után előbb Budapestet lakta be és írta át képzelete. A kék álmok városa című, líraian szép alkotása álom és valóság határán lebeg. Budapestet a művészet városaként álmodja újra, ahol a műtermek és galériák együttesét olykor csak egy-egy kávézó vagy virágbolt szakítja meg, a stilizált ikonikus épületeinket izgalmas karakterek veszik körül: angyalszárnyú emberek, kötéltáncospár, tetőkön lépdelő alakok, lovasok és bárzongorista. 

Gross először 1955-ben hagyhatta el Magyarországot, csak nyolc évvel az illegális határátlépése után kapott útlevelet. Akkor egy képzőművészeti küldöttséggel utazott Románián át Bulgáriába, majd két év múlva a Szovjetunióba látogatott el ugyanígy – ezeknek az emlékét is megőrizték rézkarcai (Balcsik, Titnovo, Tbiliszi). A hatvanas évek közepétől sokat ment Nyugatra is, a maga korában feltűnően jó üzleti érzéke és kapcsolati halója segítségével Európa számos városába és a tengerentúlra is nagy sikerrel juttatta el műveit. Egyéni tárlatai nyíltak Amszterdamban, Zürichben, Stockholmban, Helsinkiben, Bergenben és Brüsszelben; 1975-ben rézkarcait a Los Angeles-i Frederick S. Wight Galéria Willem de Kooning litográfiáival együtt mutatta be. 

Az én „Gross-szerelmeim” az álomvilággal, a valóságba is belebegő varázslattal kevert képei – meseszerű lényekkel, napraforgónak öltöztetett lányokkal, kis koboldokkal. Fantázialényei az ötvenes évektől előszeretettel megjelentek a klasszikus tájképein is, így néhol ezeken is észrevehetünk szív alakú leveleket vagy emberarcú virágokat. Gross Arnoldnak a varázslat iránti szüntelen vágyódása, a valóságból való kiszakadása jelenik meg szinte minden alkotásán, amelyek rendkívül üdítően hatnak felgyorsult korunkban.